2. rész - Kétségbeesett homályban

Már két hete történt, amikor az a csinos lány meglátogatott álmomban. Az esetek többségében elfelejtem, amik alvás folyamán történnek velem, de ezt nem. Amikor az utcán sétálok az emberek arcát fürkészem, hátha valakiben megtalálom Sofia tekintetét. Van, hogy elhatalmasodik bennem az emóció, hogy a temetőbe kell mennem és bár próbálom magamban elnyomni ezt az érzést, nem sikerül. Az elmúlt napokban négyszer nyomtam le azt a nehéz, hideg fémet ami betekintést enged egy másik, csendesebb világba. Bóklászok a sírok közt, van amikor órákig járkálok a hatalmas területen. Ilyenkor hiányérzetem támad, mintha egy kincset keresnék és a térkép bennem van elrejtve. Időnként hatalmába kerít a zokogás mardosó érzése, hogy megbolondultam és mivel érdemeltem ezt ki. Nem beszélek róla senkinek. Gondoltam, hogy megosztom Suseval, de ő a rózsaszín ködfátyoltól semmit sem lát, időnként engem sem. Míg az én életem a negatív oldalra kezd billenni, addig az övé hatalmas gyorsasággal felfelé ível. Elevenen él az emlékezetemben, amikor sikítva üvöltött bele a telefonba és majdnem sírt a boldogságtól, mivel Antonio elhívta randizni, azóta pedig egyre forróbb kettejük közt a levegő. Ennek persze én nagyon örülök, hiszen a barátnőm boldog és ez legfontosabb. Ideje volt már, hogy végre történjen velük valami, ami túllép a barátság zónán. Ahogy Susann mondaná: "Az ég is egymásnak teremtett bennünket!".

A reggeli kakaómat ittam a konyhapultnál miközben a reggeli híreket futottam át a telefonomon. Nyár lévén az ismerőseimnek pörög a napjuk, főleg mióta elkezdődtek a fesztiválok. Kétségtelen, kezdek befordulni. 

-Buongiorno babuci! - kiáltotta valaki majd ráfeküdt a csengőre, de rögtön tudtam ki az. Csak a szomszédban élő vörös pöttyös ruhás lány lehet. Bárhonnan megismerem csilingelő hangját és csak ő hív babucinak. Fogalmam sincs honnan jutott eszébe ez a becenév, de nekem kifejezetten tetszik. 

Felpattantam a székről és rohantam a bejárati ajtó irányába, ami persze kulcsra volt zárva. Oh, szóval ezért harsogott, máskülönben már rég a lakásban sétálgatna. Megoldottam a problémát majd szélesre nyitottam az ajtót utalva arra, hogy nyugodtan bejöhet. 

-Neked is jó reggelt! - mosolyogtam fáradtan, majd biztos ami biztos alapon ránéztem az órára, hogy biztosan reggel van-e még. Igen, méghozzá fél nyolc. 

-Egyél valami finomat, öltözz csinosba, sminkelj, meg amit szeretnél. Van rá úgy negyed órád, ugyanis ma munka van a boltban. - kacsintott majd megragadta a karom és a szobámba rángatott.

Suse édesapjának, Robertonak van egy jól működő boltja a parton és szinte minden megtalálható ott, ami köthető a vízhez. Legyen szó akár a halakról, akár csónakokról, ő mindent tud. Mivel jó kapcsolatot ápolok a családdal nem ritka, ha én is ott tartózkodom vagy épp besegítek, hiszen már néha én is úgy érzem, hogy Vitali vagyok.

-Most épp merre van Roberto? - érdeklődtem, miközben a szekrényemből kikaptam egy levendula lila egybeszoknyát és belebújtam. Nem volt időm a túlzott válogatásra, meg egyébként sem divatbemutatóra készülök.

-Valami halászati megbeszélésre ment és csak késő délután ér haza. Bár mondta, hogy becsuk egy napra én ragaszkodtam hozzá, hogy beugrok érted és majd tartjuk a frontot. Chi non lavora, non mangia. - zárta rövidre egy közmondással, ami csak annyit tesz, hogy aki nem dolgozik az nem is eszik. - Egyébként nagyon csinos és letisztult ez a ruha Jól áll! - jegyezte meg, majd jobbnak látta nem álldogálni és lehuppant a bevetetlen ágyamra.

-Köszönöm! De ha már ott vagy, rendbe is tehetnéd a fekhelyemet, grazie! - nevettem azzal besiettem a fürdőbe, hogy a fejemet is élhető varázsoljam és ne riasszam el a vásárlókat. Nem szeretek sminkelni, de azért beláttam, hogy némi alapozó, púder és szempillaspirál is csodákra képes. Általában anyuval szoktam elmenni vásárolni, ő igazán ért az ilyesmikhez. Csak tudnám hol tanulta...szerintem így született. Így amikor azt javasolta, hogy az a termék megfelelő sőt hidratál és fogalmam sincs már miért jó, gond nélkül beleraktam a kosárba és indulhattunk tovább.

Amikor úgy ítéltem meg, hogy végre készen vagyok egy elégedett vigyorral léptem ki az ajtón, de amint megláttam Susannt, ledermedtem. Óvatosan felpillantott rám, tekintete zavaros volt és semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.
-Ezeket te rajzoltad? - mutatott fel egy kemény borítású noteszt. Félve bólintottam és vártam a reakcióját. Ez pedig egy másik furcsaság azóta a különleges élményem óta. Ha nem sétálok, akkor rajzolnom kell, méghozzá a gondolataimat. Bármi, ami eszembe jut. Amíg nem adom ki magamból ott leng körbe, motoszkál és rugdal belülről. -Nem is tudtam, hogy ilyen jól tudsz rajzolni. Soha nem mondtad, miért? - kíváncsian fürkészett és nem tudtam mit felelni. Magam sem gondoltam volna, hogy tudok rajzolni. Mindig is béna voltam a képzőművészetek terén.
-Tetszenek? Csak saját magam szórakoztatására. - füllentettem, szerintem egészen ügyesen.
-Mi az hogy, babuci. - azzal újra kinyitotta és ujjait óvatosan végighúzta a lapokon. -Ezek fantasztikusak! -mosolyodott el. - De remélem, hogy ez nem valami terápiás módszer arra, mert képbe került Antonio. -lesütötte a szemét, és rögtön láttam, hogy zavarban van. Nocsak, megjelent a lelkiismerete. Ilyenkor sajnálom, hogy nem látja magát kívülről, mert ami teljesen leírja őt ebben az állapotban, az-az, hogy bűbájos.
-Ugyan, ne butáskodj! - mosolyodtam el, mire neki is fülig ért hirtelen a szája. Megnyugodott. -De induljunk, mert akkor nem lesz velünk semmi! -tapsoltam kettőt és elindultam az ajtó felé. Útközben a konyhában lévő italomat gyorsan lehörpintettem majd beleraktam a mosogatóba. Felkaptam a telefonomat és már indultam is felvenni a  barna sarumat.
Mintha barátnőm megérezte volna a kapkodásom és a benne lévő feszültséget feltűnően méregetni kezdett.
-Furcsa vagy. Valami van veled. Lázas vagy? Nem, rosszabb! Én pedig nem tudom. Ne titkolózz! Ha van valakid, akiről nem tudok komoly hisztire számíthatsz! - a végére már belevöröslött a feje és hasonlított egy gőzmozdonyra. Feltápászkodtam az öreg cipős szekrény mellől és kérdőn néztem felé, majd miután szóra nyitotta a száját felé tartottam az ujjam, hogy elég.
-Nincs senkim és beteg sem vagyok. -közöltem kissé lefáradva, de ahogy ezt kimondtam éreztem, hogy valami nincs rendben. Hirtelen levert a víz és émelyegtem. Forgott velem a világ, majdnem elestem, de szerencsére Susanne felém nyúlt és megkapaszkodhattam. -Jól leszek! -biztattam látva a kétségbeesett arcát, de a lábaim ellenkeztek.
-Nem babuci, most... -hallottam a hangját, de nem értettem mit mond. Elmémet ellepte a homály és megnyugtatta. Jóleső érzés volt, így hagytam kiteljesedni, nem erőlködtem. Hagytam sodródni magam és ekkor kezdtem széthullani.
A fekete fellegek tetején apró fehér sáv húzódott végig, mintha édes porcukorral hintettek volna be,hogy elnyomja a levegőben keveredő keserűséget. Álltam bábuként, mint akit forró kátránnyal öntöttek volna le. Sajgott mindenem. Vajon a Pokolba kerültem? A fájdalom elviselhetetlen volt, velőmig hatolt,de nem mozdultam. Lehet,hogy valahol egy nagy űr tátong,ami csak azt varja,hogy belezuhanjak? Márpedig én már eleget küzdöttem és nem akarok lefelé tartó súlytalanságot. Kezeimmel óvatosan próbáltam oldalra nyomni a sötét felhőnek kinéző dolgot, és valóban! Olyan mint egy habcsók! Egy szörnyű, ronda habcsók. Megpillantottam a talajt magam alatt, amely vörös bársony szőnyeggel volt borítva. Elképesztő látványt nyújtott. Négykézlábra álltam,hogy biztosítsam magamnak a biztonságos közlekedést. Amerre csak haladtam kinyílt előttem az út. De nem lettem bátrabb, túl könnyen mozgott ez az egész. Mintha csak én irányítanám. Az pedig lehetetlen. Vagy mégis? Irányítom az elemeket? Lehuppantam a messzi végtelen egyik kemény pontjára és gondolkodtam...a fehér helységet akarom és szemetbántó ragyogást.