3. rész - Baljós árnyék

-Cate! - suttogta bájos hangján és intett, hogy menjek közelebb. Fehér ruhát viselt, haja egyenesen húzódott végig a hátán. Egész lénye nyugodtságot sugárzott és ez volt az, ami bevonzott engem. Bármennyire próbáltam a közelébe férkőzni mégsem sikerült. -Menni fog Catie! Hiszek benned! Én mindig is ott voltam neked. - tekintetét az enyémbe fúrta, majd tett egy fura kézmozdulatot, ami már a múlt alkalommal is az emlékezetembe vésődött. Hirtelen mintha egy hullámzó tenger irányítása alá kerültem volna és lebegtem. Nem éreztem magam veszélyben és próbáltam ezt az állapotot fenntartani. Nem akarok zuhanni! Nem szeretnék megfulladni! Mégis mintha arcon csapott volna egy hatalmas adag sós víz és beszippantottam belőle, majd köhögni kezdtem. Rázkódott a mellkasom és éreztem ahogy az arcomba áramlik a vér. 

-Babuci! - hisztérikusan sipákolt barátnőm aki szemtanúja volt...minek is? Mi történik velem?
-Rendben, itt vagyok. Minden rendben. - kinyitottam a szemem mire rögtön megkönnyebbült és szorosan átölelt én pedig gyengéden megsimítottam a vállát.
-Múltkor is rosszul lettél. Ez gyakori? Voltál orvosnál? - bombázott meg kérdésekkel én pedig vadul intettem, hogy nem. Nem az. Oh, ha tudná. Bár elmondhatnám neki az igazságot! 

-Igazán sajnálom ha megijesztettelek. Nem volt szándékos. Szerintem csak a vércukorszintem szórakozik. Én sem értem. Hirtelen rosszul leszek és mikor újra feleszmélek már semmi bajom nincs. Nem vagyok szomjas és nem is szédülök. - feleltem biztatásképp, ugyanis Susanne falfehér arccal bámul rám. -Nyugodtan mehetünk a dolgunkra, már így is késésben vagyunk. - próbálom menteni a menthetőt.

-Viccelsz? Azt hittem mentőt kell hívnom! Vergődtél, mint egy partra vetett hal! -ordította majd felállt mellőlem és olasz szitkozódás hagyta el a száját. -Nem akarom, hogy bármi bajod legyen. -nézett rám elérzékenyülve és láttam rajt, hogy nagyon megrázta az, aminek a szemtanúja lett.  

Feltápászkodtam és mintha nem is érdekelne Susann, megfogtam a táskám és a kulcsot és igyekeztem bezárni az ajtót. Mikor ezt észrevette azonnal megindult utánam és végre hasznosan töltve az időt elkezdhettük a napunkat.

Bárhová léptem, bármerre néztem, bármit tevékenykedtem Suse folyamatosan felügyelt mintha valami drága ékszer lennék, amiből egy van az egész világon és hatalmas vagyont ér. Szólni akartam, hogy fejezze be, de aztán rájöttem, hogy kár lenne, ugyanis én sem vagyok biztos saját magamban. 

Délután három óra lehetett, a nap melegen sütött, a parton emberek sokasága időzött. Volt aki napozott, pihent, olvasott a homokban, labdáztak a vízben, úszkáltak, kenuztak, vízisíztek. Szóval nem volt  könnyű dolga ma sem a vízimentőinknek akik gyakori vendégek a boltban. Épp a pultot törölgettem és figyeltem a kinti eseményeket, amikor egy magas, sportos korombeli fiú lépett be. Felpillantottam és mikor megláttam az arcát rögtön ismerősnek véltem. Csak azt nem tudtam, hogy honnét. Tekintete rideg volt, nyomát sem tapasztaltam a kedvességnek. 

-Ciao! Segíthetek? - mosolyogtam és próbálkoztam az arcán lévő erős koncentrációt megenyhíteni. Energikusan járt a sorok között, mint aki mindennap ezt tenné. Nem láttam még eddig, bár ez nem jelenti azt, hogy ne lenne gyakori vevő. 

-Nem. - válaszolt erőteljes hangján én pedig annyiban hagytam had keresgéljen. Elraktam a rongyot mivel mégsem illik ilyenkor takarítani és elővettem egy könyvet amiben kalózcsomókat vitatják és megtanítják, hogy kell megcsinálni. Még Robertotól kaptam az irományt és megígértem neki, hogy elsajátítom a műveletet. Így odaléptem kötelekhez és leültem a már számomra odakészített székre és a elkezdtem. 

-Akkor nézzük a lobogócsomót. - mormogtam magamnak, amikor az ellenszenves ismeretlen mellém állt. 

-Nem vagy mindennapi látvány, ugye tudod? - nézett le rám lesajnálóan hangjából pedig csak úgy fröcsögött a gúny. 

-Sajnálom, hogy nem vagyok kedvedre. Netán szóljak a kollégámnak? - sandítottam rá elővigyázatosan. 

-Nem kell. - válaszolta hanyagul és tovább bámult. Mivel utálom, ha ilyenkor rajtam legeltetik az emberek a szemüket próbáltam felvenni a pókerarcomat és semmitmondó tekintettel ránéztem. 

-Újra kérdezem, segíthetek?
-Szerintem neked nagyobb szükséged van az én segítségemre. - felröhögött és kijárat felé indult, de már kellően feszült voltam ahhoz, hogy ne hagyjam annyiban a dolgot. Mégis hogy képzeli azt, hogy csak besétál és azt mond amit akar?
-Most őszintén, mit gondolsz magadról és a viselkedésedről? -  gyorsan odaléptem mellé, de ő rám sem nézve köszönt el, amikor úgy éreztem, hogy összeesek és a gondolatok őrült tempóban cikáztak a fejemben.
-Minden jót, Catie!
Catie. Mintha csak egy visszhang lenne. Ez a második alkalom, hogy ma valaki így nevez, pedig senki sem szokott. A kezem zsibbadni kezdett és éreztem, hogy lever a víz. Vajon honnan tudja a nevemet? Hiszen sosem találkoztunk korábban, arra biztosan emlékeznék. Emlékezned kell rám...hallottam meg Sofia hangját és tisztán láttam magam előtt, amikor az első találkozásnál ezt mondta.
-Elég ebből! -sikítottam mire Susanne ijedten rohant ki a raktárból, ahol a leltárt végezte. Zavart tekintettel nézett rám és nem tudtam mit felelni. Mintha egy gondoskodó anyuka előtt kellene színt vallanom a hazugságomról. Annyi különbséggel, hogy én nem tehettem. Ha megtudná vinne az első orvoshoz meg valami kuruzslóhoz, hogy szedje le rólam az átkot, esetleg elintézne annyival, hogy túl sok horrort nézek. Pedig én utálom az ilyesfajta filmeket. Bah! -Csak nem sikerült a csomózás. - füllentettem, bár szó mi szó, tényleg nem ment. -Megígértem, hogy megtanulom, de kezd fogytán lenni a türelmem. -barátnőm egy hatalmasat felnevetett majd elém szökdécselt és biztatásképp megölelt.
A munkaidő további részében el tettem-vettem, de egyre nagyobb nyomást és késztetést éreztem amiatt, hogy a temetőbe kell kimennem. Ami pedig elég messze van innen, úgyhogy minden erőmmel azon voltam, hogy elnyomjam ezt az érzést. Akárhányszor igyekeztem, egyre jobban elhatalmasodott rajtam a vágy és nem tehettem semmit, így rajzolni kezdtem. Órák teltek el én pedig annyira belemerültem, hogy fel sem fogtam a külvilágot.
-Ha így folytatod, akkor át kell váltsak babuciról művésznőre vagy alkotómesterre. Azért valljuk be, hogy ezt egyikőnk sem szeretné. - hanyagul könyököltem a pulton és miközben alaposan szemügyre vettem a művem és a hallottakat ízlelgettem, majd féloldalas mosolyra húztam a számat.
-Egyetértek.
-Szerintem zárhatunk, de ha szeretnéd, akkor elmehetsz. Nincs túl jó színed. Majd beugrom este, rendben? Ha most elindulsz még eléred a buszt. - kacsintott rám és mintha a vállamról mázsákat emeltek volna le, szinte felszabadultam a gondolattól, hogy legálisan bolyonghatok a sírok között.
Gyorsan elbúcsúztunk és pedig rohantam a buszmegálló felé és türelmetlenül vártam az érkező járművet. Elsőként felpattantam és az első üres helyre leültem pont az ablak mellé és kémleltem a tájat.  Minden annyira barátságos volt és tökéletes. Mintha egy kirakó összes darabja a helyére került volna, csak én ezt még nem voltam hajlandó tudomásul venni.
Alig fél óra múlva már a nem túl jó minőségű járdán gyalogoltam. Kátyús volt, hiányos, rossz, akár egy csonka család. Vajon hány balesetben meghalt gyerek vagy szülő fekszik itt így? Gondolatmenetemet egy már ismerős alak szakította félbe, aki az ominózus kovácsoltvas kapu előtt nézelődött, mintha csak valakit várna. Micsoda randi helyszín. Muszáj volt elmennem az illető előtt, de már észrevett, ahogy én is őt. Tudtam, hogy ki az. A srác a boltból.
-Már vártalak. - suttogta vészjóslóan, pont úgy, hogy csak én halljam.