Vártalak. A szó éles hangként ütötte meg a fülem, már szinte sértette. Tekintetét az enyémbe fúrta, kezét továbbra sem vette ki a zsebéből ettől pedig egy tapintatlan alak hatását keltette. Kibe botlottam bele már megint? Vonzom a bajt?
-Rám? - mutattam magamra, miközben éreztem, hogy remegek. Mégis mit művel velem?
-Nem kellene itt lenned. - mintha meg sem hallaná, hogy hozzá beszélek úgy folytatta, majd láthatta a zavart tekintetemet, pontosított. -Persze, hogy rád. - fújtatott mérgesen. -Carlo vagyok. - nyújtotta felem jobb karját így kezet fogtunk. Erős volt a szorítása, de nem szóltam, ekkor tűnt fel, hogy izmos. Már nem azt a ruhát viselte, amit ma a boltban láttam rajt. Most tetőtől talpig feketében volt, lábán bakancs és farmer, felsőtestét pedig egy trikó takarta, erre pedig egy bőrdzsekit vett. Ha rossz fiús külsőt szeretett volna, kétségkívül teljesítette, sőt egy gyászmenetbe is beillett, mint a család fekete báránykája.
-Az én nevemet már tudod. - biccentettem aprót és intettem, hogy menjünk beljebb, mert nagyon feszengtem, hogy a temető előtt ácsorgok egy idegennel aki a hűvös természete ellenére megnyugtat. Beléptem és szó nélkül követett. Percekig némán sétáltunk egymás mellett, csak a murva hangját lehetett hallani a talpunk alatt.
-Mennyi lehetőség, ami sosem teljesül már be, mennyi könnycsepp ami áztatta a sírokat, mennyi nevetés amit sosem fogunk már hallani, mennyi bölcsesség, amit már soha nem adnak át az utókornak. - mondtam ki a gondolataimat, ami mindig is foglalkoztatott.
-Így látod? - fordult felém egy pillanatra, én pedig oldalra pislantottam. Amióta ismerem állandóan szemrevételez, de vajon mással is ennyire feltűnően teszi?
-Igen. - válaszoltam, majd köhintettem, mire vette a célzást és újra az útra szegezte mogyoróbarna tekintetét. Nem siettünk, kellemes tempóban sétáltunk, ahol én diktáltam az iramot. Carlo tett fel néhány kérdést, mint például, hogy szeretem-e a vaníliafagyit vagy nem vagyok-e allergiás a kutyaszőrre. Teljesen átlagos fiataloknak tűntünk volna, ha nem meghalt emberek közt csináltuk volna ezeket. Fogalmam sincs hàny kört tettünk már meg, amikor a régi kápolna melletti padra huppantam a táskámat magam mellé dobva.
-Nem ülsz le? - kíváncsiskodtam, ugyanis testtartása megváltozott és az arcizma is megfeszült. Mintha elbizonytalanodott volna, látszott, hogy gondolkodott, majd hanyagul megrántotta a vállát és féloldalasan a pad szélére ült. Felém fordult és éreztem, hogy fontosat szeretne mondani, csak nem tudja hogyan kezdjen hozzá.
-Mennem kell Catie, de még fogunk találkozni. Ezt megígérem! Mi hiszünk benned és én segítek neked. Csak ne félj! Nagyon bátor lány vagy. - magyarázta gyorsan, majd egy rakoncátlan tincsemet a fülem mögé helyezte. Ismét kezdtem összezavarodni és megráztam a fejem, hátha ettől tisztább képet kapok. Nem így lett. Szempillantás alatt eltűnt, mintha a föld nyelte volna el én pedig ott maradtam a sok-sok lélekkel körülvéve. Nagy levegőt vettem, behunytam a szemem és hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. A bekötőútról rátértem a főútra és azon haladtam egyenesen a végéig ahol egy hatalmas gesztenyefa magaslott. Nem tűnt öregnek, fiatal volt és energikus. Eddig ez fel sem tűnt, pedig épphogy ki nem verte a szemem. Közelebb akartam merészkedni hozzá, de egy nőt pillantottam meg a törzstől nem messze térdelni. Sötét ruhában volt és sírt. Ismerősnek tűnt, így kicsit távolabb húzódtam, hogy rálássak az asszonyra, de ő ne vegyen észre engem. Hosszú, végtelennek tűnő percekig elgyötörten eresztette el fojtogató könnyeit és magaménak éreztem a fájdalmát. Amikor felemelte a fejét és oldalról ráláttam az orcájára rögtön tudtam ki ő, bárhol felismerném az anyámat. Vagy csak káprázik a szemem? Hiszen madre nem lehet itt, dolgozik. Talán csak egy hasonmás, de ennyire pontosan? Ha lenne egy ikertestvérem, akkor is jobban különböznénk.
Hirtelen ötlettől vezérelve, mivel nem jutott más az eszembe, kikaptam a telefonomat és pötyögni kezdtem.
Ciao Madre! Délután Susann átugrik, de ne lepődj meg, ha előbb találkozol vele, mint velem. Ne aggódj, nincs semmi gond! Puszi: C.
Küldtem el a rövid SMS-t és magamban azt kívántam, hogy bárcsak ne jelezne a telefon, de nem így történt. Az üzenetek összetéveszthetetlen hangja betöltötte a csendet, mire kapkodva a készülékéhez nyúlt. Sápadt arca arról árulkodott, hogy megzavartam és nincs teljesen magánál. Többször végigolvasta amit küldtem, majd lazán visszadobta a táskájába és ekkor úgy éreztem, mintha egy tőr szúrta volna át a mellkasomat. Hirtelen alig kaptam levegőt és el akartam menni innen, miközben egyre inkább furdalt a kíváncsiság, hogy mit rejteget anya előlem. Soha nem látogattunk el ide, nem mesélt meghalt rokonokról, akivel ennyire közeli kapcsolatot ápolt volna. Azt hittem mindent megosztunk egymással és nincsenek egymás előtt titkaink. Tévedtem. Akár egy meteorit a földbe, belém is úgy csapódott be az a már jól megszokott érzés. Émelyegni kezdtem, minden erőmet elvesztettem és lerogytam a fűbe a bokrok közé. Nem harcoltam, hagytam hogy az történjen aminek meg kell. Magamra maradtam. A magány forró lándzsaként hasított darabokra a mélybe. Tüzes vasgolyók izzottak körülöttem, hevesen potyogtak a fejem mellett. Csak zuhantam, zuhantam, zuhantam. Először csapkodtam, és nehezen találtam rá a megfelelő pózra, majd félig fekve átadtam magam a sötétségnek. Utat engedtem mindannak a fájdalomnak, ami mélyen mardosott. Settenkedve érkezett, ravaszan bekerített és mikor már győztesnek tartotta magát szépen felfalt. Én pedig gyáván hagytam. Hagytam magam had egyen, rágjon, tépjen szét apró cafatokra, majd megjelent a mindent lesöprő kín és másra sem vágytam, minthogy valaki megszabadítson tőle.
-SOFIAA! - ordítottam teli torokból amennyire csak bírtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése