Teljesen lezsibbadtan és elgémberedetten ébredten fel és hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. A szél gyengén lengedezett megmozgatva a felettem magasló fa leveleit. Szinte az égig felnyúlt a törzse, a talajról fekve legalábbis úgy látszott. Kezeimmel óvatosan tapogattam, nehogy elessek egy gyökérben, de helyette egy sokkal keményebb, szilárd dolog mellett találtam magam. Lassan odamásztam hozzá, ami nem volt más, mint egy gyereksír. Apró kőtábla jelezte, hogy itt nyugszik Sofia Moretti, aki élt 9 évet és a fa az ő emlékét őrzi. Megfordult velem a világ, levegőt nem kaptam. Mintha egy pánikroham akart volna kiteljesedni és már azt sem tudom mitől voltam annyira pocsékul. A rám törő ingerektől vagy amiért el akartam azokat nyomni.
Messziről hallottam, hogy valaki sír, erre eszméltem fel, majd rájöttem, hogy én vagyok az, aki keservesen zokog. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Finoman megérintettem a faragott tárgyat és ujjbegyeimet végigfuttattam a születési dátumon, ami megegyezett az enyémmel. Az nem lehet. Ha lenne egy ikertestvérem arra biztosan emlékeznék. Kósza képeket akartam összegyűjteni, de nem ment. A legrégibb emlékem az, amikor a holmikat becipeljük az új házba. Miért nem emlékszem?
Egy dologban azonban teljességgel biztos voltam, mégpedig abban, hogy Sofi mindent tud.
-Natie! - suttogtam dühösen a levegőbe. Ha ezt valaki látná, szerintem vinne egy elvonóra. -Akármerre is vagy, komolyan mondom utálom, hogy nem látlak. - fújtattam. Ki volt az, aki ezt így teremtette? Lenne hozzá néhány szavam.
Felkaptam a táskám, leporoltam a ruhám, már emennyire lehetett és hazaindultam. A murva ropogott a lábam alatt,kezemen éreztem, hogy a levegő kezd lehűlni. Vajon hány óra lehet? Türelmetlenül vágtam át a sírok közt, hogy mielőbb szabaduljak innen és hálát adtam, hogy errefelé nincsenek dombok, így még gyorsabban tudok haladni.
Hazáig futólépésben haladtam, de ez nem volt újdonság mivel én mindig mindenhova sietek. Nem vettem tudomást a mellettem elhaladó emberekről, járművekről. Csak haladtam, méghozzá előre. Bő negyed óra után pillantottam meg a szűk utca végén álló fahéjszínű házat. Nem volt kerítés, errefelé az épületek szorosan egymás mellé épülnek és amint kilépsz az ajtón nyomban az utcán találod magad. Felénk már csak így megy...egyébként nagyon gondos és jó környék a miénk. Az emberek kedvesek, és mivel zömében emeletes házakról van szó nem ritka az sem, ha kiülünk az erkélyre és ott kiabálunk át egymásnak.
Aggódva léptem be a parányi kővel kidíszített terembe, ahol a postaláda volt elhelyezve. Talán ez a helység foglalhatná el a kerítés szerepét. A fonott lábtörlőn topogva levertem a koszt a cipőm talpáról, miközben előkerestem a kulcsomat, de hiába ugyanis az bejárat nyitva volt, pedig mindig bezárjuk magunk után. Beléptem és azonnal elfordítottam a kulcsot, hogy márpedig ide más engedély nélkül be nem jön. A cipős polcon szinte rögtön megpillantottam anya papucsát, aki egyébként egy klinikán dolgozik, mint asszisztens. Nem panaszkodhat, mert jó körülmények között végzi azt a munkát, amit szeret méghozzá jó pénzért, szóval kétségkívül szerencsés. Ellenben velem, akiből előbb válik valami misztikus lény, minthogy elvégzi az egyetemet.
-Ciao, megjöttem! - kiáltottam, jelezve, hogy nem betörő érkezett, hanem csak én. Kettesével szedve a lépcsőfokokat felértem az emeletre, ahol egy kör alakú helység tárult a szemem elé. Innen nyílt négy fenyő ajtó. Az egyikbe vezetett a szobám, egy másik a vendégszobába valamint a fürdőbe és külön WCbe.
Az én kis fészkem egy négyzetre hasonlított az azonos szélesség és hosszúság miatt. A világoskék színű falak nyugodtságot sugároztak és ebben a szellemben alakítottam ki a hely hangulatát. Minden olyan természetes volt, soha nem volt rendetlenség. Nem úgy, mint a fejemben, ahol ritka alkalom amikor igazán minden a helyén volt. Most sem volt ez másként, de már kezdek beletörődni és reménykedem, hogy a problémamegoldó képességem is fejlődik közben.
Kipakoltam a táskám tartalmát, majd beugrottam a zuhany alá, hogy lemossam magamról a mai nap összes mocskát. Bárcsak az emlékezetemből is ki lehetne törölni! Na jó, azért mégsem, mert inkább pont, hogy mindenre kellene emlékeznem.
Felfrissülve, vizesen léptem ki a járólapra gondosan ügyelve, hogy el ne csússzak. Azért mégsem itt kellene elejtenem az első spárgámat vagy néhány egzotikus tánclépést a csonttörésért. Amilyen szerencsém van, biztos baleset lenne a vége. Miután biztonságban tudtam magam, elégedetten fújtam ki egy mélyről jövő levegőt és úgy ahogy voltam egy szál pihe-puha köntösben igyekeztem a konyha felé, ahol anya síri csendben, végtelennek tűnő nyugodtsággal készített süteményt. A friss vanília és kakaó illata töltötte be a helység levegőjét miközben ő a fehér pamutkötényében szorgoskodott. A sima márvány munkalap telis-tele volt hozzávalókkal és látszott, hogy nem most kezdett bele. Feszülten figyeltem a kézmozdulatait, ami rutinos volt. Ezt rólam már kevésbé lehetne elmondani.
-Hogy telt a mai napod? - érdeklődtem, mire megfáradt arcán lágy mosolyt véltem felfedezni.
-Jól, caro. - becézett, ahogy Natalie is tette. Libabőr futott végig rajtam, mégis hogy lehetnek ilyen véletlenek? -Neked?
-Boltban voltam. - zártam rövidre a témát. -Susievel találkoztál?
-Nem, viszont telefonált. Azt üzeni, hogy sajnálja,de hirtelen találkoznia kell valami Antonioval, ezért ne haragudj, máskor bepótoljátok. - hangja rideg volt, akár egy szirten heverő szikla.
-Rendben, köszi. - hajtottam le a fejem és bár igyekeztem elrejteni a szomorúságomat, nem volt könnyű. Örültem a barátnőm boldogságának, de valahogy nélküle csak úgy vergődtem és végtelenül magányosnak éreztem magam. Elhagyatottnak. Végül is az is voltam. -Kicsit éhes vagyok. - feleltem, mire madre hanyagul megrántotta a vállát, mint aki besértődött valami miatt.
Kiflivel és lekvárral ültem le a régi étkezőasztalhoz és szótlanul ettem. Nyomasztott a helyzet és éreztem, hogy nem fogom már sokáig bírni. Miután befejeztem a vacsorázást, ugyanis már este hét múlt, egy fürt fehér szőlővel tértem be az ágyamba.
-Natie, édes Natie. - bámultam a szemközti falat miközben az édes gyümölcsből falatoztam. -Szükségem van rád, de tudom, hogy nem vagyok egyedül. - utánoztam Sofi bársonyos hangját és ekkor eszembe jutott. Albumok. Ha nem találok ott sem semmit, akkor fogalmam sincs mihez kezdek. Az ötlettől megnyugodva képes voltam elaludni abban a reményben, hogy holnap valami újat tudok meg önmagamról. Ugyanis Sofie hozzám tartozik, mindig is hozzám tartozott.
A Hold gyér fénye világított be az ablakon, amikor kavics pattogását hallottam meg az üvegen. Először azt hittem beképzelem, de nem, ez teljesen valós.
-Jó ég, rám törnek! - motyogtam kábán és kezemmel beletúrtam a hajamba. Odabotorkáltam a párkányhoz, majd szélesen kitártam az ablakszárny egyik felét. -Hahó! Van itt valaki? - szóltam bele a sötétségbe.
-Babuci! Végre! - kiáltotta Susann és rögtön kiment az álom a szememből.
-Mit keresel itt? Mennyi az idő? - hüledeztem.
-Engedj bee, kérlek. A lelkiismeretem idáig hozott, az ajtón nélküled nem sikerült bejutni. - panaszolta.
-Dinka vagy. - nevettem jóízűen. -Várj, segítek rajtad. - óvatosan, hangtalan léptekkel mentem elé, hogy barátnőmet megmentsem.
Húsz perc múlva már egy halom nasi társaságában sztorizgattunk pont úgy mint a régi szép időkben.
-Azon gondolkodtam, - vágtam bele a dolgok közepébe. - hogy mi volt velem mielőtt megismertelek és ideköltöztünk volna. Nem tudok semmit és ez rettentően bánt. - ismertem be őszintén.
-Szóval ezen filozofálsz mostanság. Ez megnyugtató. - mosolygott, majd rájött, hogy mekkora butaságot mondott. -Mármint persze, segítek. De azért ez elég különös, nem?
-Nekem mondod? - tártam szét a karom tanácstalanul, majd megöleltük egymást. Szorosan kapaszkodtam belé, sugallva, hogy mennyire szükségem van rá.
Susanne végül nálam aludt és én úgy hunytam le a szemem, hogy most már békésen tudok pihenni, de a sors közbeszólt. Pontosabban Carlo akit az ösztönei a lakásunkig vezéreltek.
A következő kőpattogásnál már ránéztem a digitális órámra, ami hajnali öt óra tíz percet mutatott. Egyedül csak én vágyom arra, hogy nyugodtan az ágyamban legyek? Natalie most biztosan jót vigyoroghat.
-Vendégem van! - kiáltok ki frusztráltan.
-Na ne mond. Örülök, hogy jó a látásod. Nem mindenkihez cipelem oda a seggem. - közölte lesajnáló stílusban és abban a tekintetben tisztán kivehető volt a szilárd véleménye irántam, ami nem tűnt túl pozitívnak.
-Gyorsan! Nem érek rá. - meredtem rá dühösen.
-Oh, látom heves csajszi vagy. - kacsintott pimaszul, mire éreztem, hogy mindjárt füstölni fog a fejem. -Szeretem az ilyet. - röhögött.
-Itt hagylak! Komolyan mondom Carlo. - fogtam meg az ablak kilincsét, hogy lássa, nem a levegőbe beszélek.
-Jó Catie! Ne légy flúgos! - kérlelt, mire gonosz vigyorra húztam a szám. -Gyere le!
-A mesékben a herceg mászik fel a hercegnőhöz. - feleltem gondolkodás nélkül.
-Amint meglátom a méteres hajzuhatagod és a tiarád már mászok is. - válaszolta nevetve.
-Na, ennyit erről. - sóhajtok. -Megyek, ne mozdulj. - utasítottam szigorú pillantást lövelve az irányába.
-Eszembe se jutott királynőm. Várlak. - válaszolta nekem pedig hatalmasat dobbant a szívem, egészen fel a torkomig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése