7. rész - Várakozás

Hangtalanul próbáltam kisurranni a lakásból, de amikor a konyha mellett haladtam el, anya utánam szólt. 

-Mégis hová indul a fiatal hölgy? - vont azonnal kérdőre, mire félve rápislantottam. Az izgalomtól alig bírtam megszólalni és éreztem, hogy a szívem mindjárt kiugrik a helyéről. Csípőre tett kézzel állt, kezében a meleg kávésbögrét szorongatva. 

-Az egyik ismerősöm kint vár. Mondani szeretne valamit. - vallottam színt, ugyanis nem volt kedvem titkolózni, felesleges. Legalább az egyikőnk legyen őszinte. Kínosan a padlót kezdtem bámulni, hátha oda van írva a megoldás. Nem volt. 

-Most úgy teszek, mint aki nem tudja, hogy Susanne fent alszik, a ház előtt pedig egy helyes fiú vár. - felelte, az állam pedig a padlón koppant a meglepettségtől.

-Mé..mégis hogyan? Mikor? - hüledeztem mit sem foglalkozva azzal, hogy Carlo kint ácsorog egymagában. Vajon neki is van őrangyala? 

-Kincsem, ne próbálj meg mindent elrejteni és kiabálhatnátok halkabban. - nevetett fel és a mosogató irányába lépett. -Na siess! Utóbb még itt fog hagyni.

Hirtelen ismét megnyugvás árasztott el és mit sem törődve a dolgokkal odaugráltam az a anyukám elé majd szorosan megöleltem aztán egy hatalmas puszit nyomtam az arcára. Viszonozta az ölelésem, mire szorosan behunytam a szemem. Bárcsak így maradhatnánk! 

-Majd beszélnünk kell! - néztem fel rá, mire fürkészni kezdte az arcom. Elhúzódtam tőle mire aprót biccentett, én pedig kifutottam a házból a hátsó ajtón keresztül így pedig az épület mögötti füves részen találtam magam. Elmentem néhány bokor mellett és közvetlenül a fiú előtt álltam meg, hogy a fejemen kívül mást ne tudjon bámulni. 

-Zavarba ejtően viselkedsz. - törte meg a csendet. Mögötte látszott, ahogy az ég narancsos foltként uralja az eget mit sem gondolván, hogy hamarosan érkezik a hatalmas Nap, amely legyőzi őt. Ebben a kora reggeli fényben álltam Carlo tekintetét, miközben egész alakját bevonta a tündöklő hajnali ragyogás. 

-Zavarba ejtően pihenteted rajtam mindig a szemed. - felelem, mire lehajtotta a fejét, de még így is magasabb volt nálam. -Miért jöttél? - érdeklődök és egy apró lépést teszek hátrafelé. 

-Nem szabadna itt lennem. - válaszolja meggyötörten. -De megszakad a szívem, ha nem tudom mit csinálsz és túléled-e ami rád vár. - megsimítja az alkarom és barna szempárjával az arcomat vizslatja. -Natie meg fog verni. - nevetek fel kínosan és semmi másra nem tudok koncentrálni csak rá. Mégis hogy csinálta ezt? 

-Látom őt, pedig most nem akarom. - vakarja meg a tarkóját, de tudom, hogy csak a kialakult szituáció miatt feszeng ennyire. 

-Ohh, én nagyon is akarom. 

-Ne fejezd így ki magad, mert ki tudja? Lehet, hogy rossz vége lesz. - kacsint magabiztosan. Ha tudná, hogy mennyire jól áll neki ez a stílus talán még inkább levakarhatatlan lenne. A talajra szegeztem a tekintetem és a papucsom orrával babráltam a füvet. Hamarosan megint le kell nyírni, nyugtáztam és beillesztettem az itthoni teendők lista egyik pontjába. Az ember lányának sok mindent kell észben tartania, különben elveszik a hatalmas világban. 

-Jól vagyok. - suttogom megkönnyebbülve. -Köszi, hogy eljöttél. Aranyos meg minden, de semmi szükség rá. Menj haza és aludj egy nagyot. - mondtam, de valójában nagyon is örültem, hogy eljött. Ha nem lett volna itt Susie, marasztaltam volna, de nem tehettem. Nem szabad és úgy kell cselekednem, ahogy elvárják, hiszen úgy a helyes. Nem számít, hogy én mit gondolok, csak mennem kell előre. Sok kérdés kering a fejemben, mint valami bogárraj, de bízom abban, hogy nem maradok válasz nélkül. Nincs annál rosszabb, mint amikor az embert kétségek közt hagyják ott. Nem tudod hová indulj, merre fuss. Magadat hibáztatod, majd idővel rájössz, hogy ez nem rajtad múlt. Több dolog közrejátszik egy cselekedetben, mint azt egy ember hinné és csak reménykedünk, hogy jól döntöttünk és a sorsunk jóra fordul a búcsú után. Mert bizony a kétségek közt hagyás is egy búcsú és nincs arra semmi biztosíték, hogy később szembejön velünk a magyarázat. Carlo feszülten méregetett és szerintem próbálta kitalálni, hogy mire gondolok. Inkább ne akarja, jobban jár. 

-Akkor én most.

-Rendben. - szakítottam félbe és ráemeltem a pillantásom. 

-Honnan tudod, hogy mit akarok mondani? - száját féloldalas mosolyra húzta amiből tudtam, hogy rosszban sántikál. Meg fogom én ezt még bánni. 

-Menni akarsz. - fejeztem be, de úgy látszik vitatkozós formájában volt.

-Te akarod, hogy menjek. - szólt nyersen, mint akinek nem tetszik valami és ennek őszintén hangot is ad. 

-Ne nehezítsd meg. - kérleltem és lehunytam a szemem. Semmi kedvem nincs ahhoz, hogy már most romba döntsem az életem egy másik szakaszának kezdőlépéseit, de úgy tűnik ő nagyon mókásnak tartja. 

-Mi történik akkor, ha meg akartalak volna csókolni? - tűnődött hangosan. 

-Most mondtad, csak akartál. - kuncogtam, mert tudtam, hogy most a képzeletbeli bíró nekem ítélné a pontot. 

-Megyek. - sóhajtott unottan. 

-Ha akarsz. - ekkor már nevettem és a ház irányába fordultam, ugyanis anya hangos léptekkel közeledett felénk. Mindketten elhalkultunk és lélegzet visszafojtva vártuk, hogy mi fog történni.

-Ciao, van kedved velünk reggelizni? - érdeklődött természetesen fülig érő vigyorral, mintha gyakran érkeznének hozzám hajnalban idegenek. 

-Madre, már épp távozni készült. - reagáltam gyorsan, mielőtt még Carlo kapna az alkalmon.

-Sajnálom, de bármikor szívesen látunk. - indult vissza, rajtam pedig mintha egy úthenger gurult volna végig. Mindenki megbolondult? 

-Arrivederci! - integettem és madre után futottam otthagyva azt, aki csak rám várt. 

Néha úgy érezzük, hogy senki sem törődik velünk és nem tudjuk, hogy mihez kezdjünk, pedig az orrunk előtt van a megoldás. Van, hogy ott vagy egy társaságban mégis magányosnak érzed magad. Várjuk azt a személyt, aki megment minket. De mi történik akkor, ha ez nem következik be? Mi van akkor, ha ugyan a személy megérkezik, de ő nem látja bennünk azt, amit mi benne? Félünk őszintének lenni, kedvesen visszautasítani, így halogatunk ameddig bírunk, míg egy hatalmas hazugsághaló kerekedik, ahonnan már nincs menekvés. Nem tudjuk magunkat megmenteni. Na, a másik ember? Akit mosolyogva akartál mindig látni? Többé már nem lesz az. Szenvedni fog. Átverték, becsapták. Talán gyűlölni fog, amiért nem szólaltál meg. De miért nem? Mitől féltél? Érezted már azt, amikor semmid és senkid nincsen? Amikor bármire képes vagy, mert nincs veszteni valód. Merész vagy és nem félsz semmitől mert már úgy érzed, hogy bármi legyen, neked már mindegy. Önző vagy. Talán csak nem akarod látni a szépet, mert a világ egy koszos tükröt mutat eléd és azt hiszed, hogy az úgy van rendjén. Az üvegnek piszkosnak kell lennie. Esetleg csak te látod mocskosnak? Dobálhatsz, ordibálhatsz, csapkodhatsz, szétzúzhatod a tükröt, betörheted. Neked fog fájni. 

-A tükör a lelked. - suttogta Natalie a fülembe. Csak egy pillanat volt az egész én mégis sokkot kaptam. 

-Hallottalak. - válaszoltam és a döbbenettől a tenyerembe temettem az arcom, miközben néhány kósza tincseim előrehullott. Zavarodott voltam, nem tudtam, hogy ez mit jelent, viszont nem szabadott félnem. 

-Babuci? - nyöszörögte Susann, akit észre sem vettem, hogy a falnak támasztva a hátát álmosan pislog felém. Aprót léptem felé, hogy alaposan szemügyre vegyem még mennyire kába. Az volt, amin csak egy kakaó tudott segíteni. 

-Menj szépen vissza, jó? - fogtam meg a vállát és a korlát felé irányítottam. 

-Két perc, légy addig is jó! - aggodalmasan vizslatom, mert tudom, hogy ilyen állapotban képes bárhol beszundítani. 

-Én mindig az vagyok. - válaszolja morogva, akár kiskutya, mikor egy idegennel találkozik. 

Vékony, hosszú ujjaimmal végighúztam a bordó, érdes bekötésű borítón a kezem. Mintha már láttam volna valahol, de nem tudom hol és mikor. Pont ezt az érzést kerestem. Nem mertem kinyitni, így csak bámultam és szorítottam. Ilyen könnyen megtaláltam volna a múltam? Valóban mesébe illő jelenet lenne, de ez továbbra sem egy olyan világ, ahol tünderkisasszonyok és manók járnak-kelnek kedvükre. A lábam már sajgott a sok térdeléstől, kontyom meglazult, a körmeim alá bement a kosz, a nadrágom pedig poros lett. A fülledt, meleg levegő egyre csak lenyomta a szememet és alvásra késztetett. 

-Na? Cate? - kiáltotta barátnőm, akit leküldtem a padlásról, mivel ezt a lépést nekem kell egyedül megtennem. Vajon miért volt elrejtve ez az album? Megváltoztathatja a jelenlegi állapotom. A tenyerem izzadni kezdett, a fejem sajgott és fehér foltokat láttam mindenütt. A lábaim remegni kezdtek és tudtam, hogy ezt most nem szabad hagynom. Irányítanom kell az elmémet. Nagy levegő be, orron ki. 

-CATERINA! FELMEGYEK! - ordított torka szakadtából Susie. 

-Nem kell, jól vagyok. - nyöszörögtem. 

-Ez nem kérdés volt, ezt közöltem. - hangzott a határozott válasz és már hallottam is a padló recsegését, ahogy az öreg deszkákon lépdel felfelé. Kábán ültem az egyik sarokban, ahol még a tetőtéri ablakon beszűrődő fény világossággal töltötte meg a teret és míg elidőzött a tekintetem az egyik jól lezárt dobozon, amiben emlékeim szerint játékbabák hevertek, Susann hosszú hajzuhatagával megérkezett. -Nem vagy egyedül babuci. Lássuk mit rejtegetnek előled. - hirtelen kikapta a kezemből az albumot és egy újságcikk esett ki belőle.

Szörnyű tragédiába torkollott a hétvégi kiruccanás

 A balesetben egy 33 éves férfi vesztette életét, aki szörnyethalt a helyszínen. 5 éves lányát kritikus állapotban szállították kórházba, a család többi tagja kisebb sérüléssel túlélte az esetet.

6. rész - Darabokban

Teljesen lezsibbadtan és elgémberedetten ébredten fel és hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. A szél gyengén lengedezett megmozgatva a felettem magasló fa leveleit. Szinte az égig felnyúlt a törzse, a talajról fekve legalábbis úgy látszott. Kezeimmel óvatosan tapogattam, nehogy elessek egy gyökérben, de helyette egy sokkal keményebb, szilárd dolog mellett találtam magam. Lassan odamásztam hozzá, ami nem volt más, mint egy gyereksír. Apró kőtábla jelezte, hogy itt nyugszik Sofia Moretti, aki élt 9 évet és a fa az ő emlékét őrzi. Megfordult velem a világ, levegőt nem kaptam. Mintha egy pánikroham akart volna kiteljesedni és már azt sem tudom mitől voltam annyira pocsékul. A rám törő ingerektől vagy amiért el akartam azokat nyomni. 

Messziről hallottam, hogy valaki sír, erre eszméltem fel, majd rájöttem, hogy én vagyok az, aki keservesen zokog. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Finoman megérintettem a faragott tárgyat és ujjbegyeimet végigfuttattam a születési dátumon, ami megegyezett az enyémmel. Az nem lehet. Ha lenne egy ikertestvérem arra biztosan emlékeznék. Kósza képeket akartam összegyűjteni, de nem ment. A legrégibb emlékem az, amikor a holmikat becipeljük az új házba. Miért nem emlékszem? Egy dologban azonban teljességgel biztos voltam, mégpedig abban, hogy Sofi mindent tud. 

-Natie! - suttogtam dühösen a levegőbe. Ha ezt valaki látná, szerintem vinne egy elvonóra. -Akármerre is vagy, komolyan mondom utálom, hogy nem látlak. - fújtattam. Ki volt az, aki ezt így teremtette? Lenne hozzá néhány szavam. Felkaptam a táskám, leporoltam a ruhám, már emennyire lehetett és hazaindultam. A murva ropogott a lábam alatt,kezemen éreztem, hogy a levegő kezd lehűlni. Vajon hány óra lehet? Türelmetlenül vágtam át a sírok közt, hogy mielőbb szabaduljak innen és hálát adtam, hogy errefelé nincsenek dombok, így még gyorsabban tudok haladni. Hazáig futólépésben haladtam, de ez nem volt újdonság mivel én mindig mindenhova sietek. Nem vettem tudomást a mellettem elhaladó emberekről, járművekről. Csak haladtam, méghozzá előre. Bő negyed óra után pillantottam meg a szűk utca végén álló fahéjszínű házat. Nem volt kerítés, errefelé az épületek szorosan egymás mellé épülnek és amint kilépsz az ajtón nyomban az utcán találod magad. Felénk már csak így megy...egyébként nagyon gondos és jó környék a miénk. Az emberek kedvesek, és mivel zömében emeletes házakról van szó nem ritka az sem, ha kiülünk az erkélyre és ott kiabálunk át egymásnak. Aggódva léptem be a parányi kővel kidíszített terembe, ahol a postaláda volt elhelyezve. Talán ez a helység foglalhatná el a kerítés szerepét. A fonott lábtörlőn topogva levertem a koszt a cipőm talpáról, miközben előkerestem a kulcsomat, de hiába ugyanis az bejárat nyitva volt, pedig mindig bezárjuk magunk után. Beléptem és azonnal elfordítottam a kulcsot, hogy márpedig ide más engedély nélkül be nem jön. A cipős polcon szinte rögtön megpillantottam anya papucsát, aki egyébként egy klinikán dolgozik, mint asszisztens. Nem panaszkodhat, mert jó körülmények között végzi azt a munkát, amit szeret méghozzá jó pénzért, szóval kétségkívül szerencsés. Ellenben velem, akiből előbb válik valami misztikus lény, minthogy elvégzi az egyetemet. 

-Ciao, megjöttem! - kiáltottam, jelezve, hogy nem betörő érkezett, hanem csak én. Kettesével szedve a lépcsőfokokat felértem az emeletre, ahol egy kör alakú helység tárult a szemem elé. Innen nyílt négy fenyő ajtó. Az egyikbe vezetett a szobám, egy másik a vendégszobába valamint a fürdőbe és külön WCbe. Az én kis fészkem egy négyzetre hasonlított az azonos szélesség és hosszúság miatt. A világoskék színű falak nyugodtságot sugároztak és ebben a szellemben alakítottam ki a hely hangulatát. Minden olyan természetes volt, soha nem volt rendetlenség. Nem úgy, mint a fejemben, ahol ritka alkalom amikor igazán minden a helyén volt. Most sem volt ez másként, de már kezdek beletörődni és reménykedem, hogy a problémamegoldó képességem is fejlődik közben. Kipakoltam a táskám tartalmát, majd beugrottam a zuhany alá, hogy lemossam magamról a mai nap összes mocskát. Bárcsak az emlékezetemből is ki lehetne törölni! Na jó, azért mégsem, mert inkább pont, hogy mindenre kellene emlékeznem. Felfrissülve, vizesen léptem ki a járólapra gondosan ügyelve, hogy el ne csússzak. Azért mégsem itt kellene elejtenem az első spárgámat vagy néhány egzotikus tánclépést a csonttörésért. Amilyen szerencsém van, biztos baleset lenne a vége. Miután biztonságban tudtam magam, elégedetten fújtam ki egy mélyről jövő levegőt és úgy ahogy voltam egy szál pihe-puha köntösben igyekeztem a konyha felé, ahol anya síri csendben, végtelennek tűnő nyugodtsággal készített süteményt. A friss vanília és kakaó illata töltötte be a helység levegőjét miközben ő a fehér pamutkötényében szorgoskodott. A sima márvány munkalap telis-tele volt hozzávalókkal és látszott, hogy nem most kezdett bele. Feszülten figyeltem a kézmozdulatait, ami rutinos volt. Ezt rólam már kevésbé lehetne elmondani. 

-Hogy telt a mai napod? - érdeklődtem, mire megfáradt arcán lágy mosolyt véltem felfedezni. 

-Jól, caro. - becézett, ahogy Natalie is tette. Libabőr futott végig rajtam, mégis hogy lehetnek ilyen véletlenek? -Neked? 

-Boltban voltam. - zártam rövidre a témát. -Susievel találkoztál? 

-Nem, viszont telefonált. Azt üzeni, hogy sajnálja,de hirtelen találkoznia kell valami Antonioval, ezért ne haragudj, máskor bepótoljátok. - hangja rideg volt, akár egy szirten heverő szikla. 

-Rendben, köszi. - hajtottam le a fejem és bár igyekeztem elrejteni a szomorúságomat, nem volt könnyű. Örültem a barátnőm boldogságának, de valahogy nélküle csak úgy vergődtem és végtelenül magányosnak éreztem magam. Elhagyatottnak. Végül is az is voltam. -Kicsit éhes vagyok. - feleltem, mire madre hanyagul megrántotta a vállát, mint aki besértődött valami miatt. Kiflivel és lekvárral ültem le a régi étkezőasztalhoz és szótlanul ettem. Nyomasztott a helyzet és éreztem, hogy nem fogom már sokáig bírni. Miután befejeztem a vacsorázást, ugyanis már este hét múlt, egy fürt fehér szőlővel tértem be az ágyamba. -Natie, édes Natie. - bámultam a szemközti falat miközben az édes gyümölcsből falatoztam. -Szükségem van rád, de tudom, hogy nem vagyok egyedül. - utánoztam Sofi bársonyos hangját és ekkor eszembe jutott. Albumok. Ha nem találok ott sem semmit, akkor fogalmam sincs mihez kezdek. Az ötlettől megnyugodva képes voltam elaludni abban a reményben, hogy holnap valami újat tudok meg önmagamról. Ugyanis Sofie hozzám tartozik, mindig is hozzám tartozott. 

A Hold gyér fénye világított be az ablakon, amikor kavics pattogását hallottam meg az üvegen. Először azt hittem beképzelem, de nem, ez teljesen valós. 

-Jó ég, rám törnek! - motyogtam kábán és kezemmel beletúrtam a hajamba. Odabotorkáltam a párkányhoz, majd szélesen kitártam az ablakszárny egyik felét. -Hahó! Van itt valaki? - szóltam bele a sötétségbe. 

-Babuci! Végre! - kiáltotta Susann és rögtön kiment az álom a szememből. 

-Mit keresel itt? Mennyi az idő? - hüledeztem. 

-Engedj bee, kérlek. A lelkiismeretem idáig hozott, az ajtón nélküled nem sikerült bejutni. - panaszolta. 

-Dinka vagy. - nevettem jóízűen. -Várj, segítek rajtad. - óvatosan, hangtalan léptekkel mentem elé, hogy barátnőmet megmentsem. Húsz perc múlva már egy halom nasi társaságában sztorizgattunk pont úgy mint a régi szép időkben. -Azon gondolkodtam, - vágtam bele a dolgok közepébe. - hogy mi volt velem mielőtt megismertelek és ideköltöztünk volna. Nem tudok semmit és ez rettentően bánt. - ismertem be őszintén. 

-Szóval ezen filozofálsz mostanság. Ez megnyugtató. - mosolygott, majd rájött, hogy mekkora butaságot mondott. -Mármint persze, segítek. De azért ez elég különös, nem? 

-Nekem mondod? - tártam szét a karom tanácstalanul, majd megöleltük egymást. Szorosan kapaszkodtam belé, sugallva, hogy mennyire szükségem van rá. Susanne végül nálam aludt és én úgy hunytam le a szemem, hogy most már békésen tudok pihenni, de a sors közbeszólt. Pontosabban Carlo akit az ösztönei a lakásunkig vezéreltek. A következő kőpattogásnál már ránéztem a digitális órámra, ami hajnali öt óra tíz percet mutatott. Egyedül csak én vágyom arra, hogy nyugodtan az ágyamban legyek? Natalie most biztosan jót vigyoroghat. 

-Vendégem van! - kiáltok ki frusztráltan. 

-Na ne mond. Örülök, hogy jó a látásod. Nem mindenkihez cipelem oda a seggem. - közölte lesajnáló stílusban és abban a tekintetben tisztán kivehető volt a szilárd véleménye irántam, ami nem tűnt túl pozitívnak. 

-Gyorsan! Nem érek rá. - meredtem rá dühösen. 

-Oh, látom heves csajszi vagy. - kacsintott pimaszul, mire éreztem, hogy mindjárt füstölni fog a fejem. -Szeretem az ilyet. - röhögött. 

-Itt hagylak! Komolyan mondom Carlo. - fogtam meg az ablak kilincsét, hogy lássa, nem a levegőbe beszélek. 

-Jó Catie! Ne légy flúgos! - kérlelt, mire gonosz vigyorra húztam a szám. -Gyere le! 

-A mesékben a herceg mászik fel a hercegnőhöz. - feleltem gondolkodás nélkül. 

-Amint meglátom a méteres hajzuhatagod és a tiarád már mászok is. - válaszolta nevetve. 

-Na, ennyit erről. - sóhajtok. -Megyek, ne mozdulj. - utasítottam szigorú pillantást lövelve az irányába. 

-Eszembe se jutott királynőm. Várlak. - válaszolta nekem pedig hatalmasat dobbant a szívem, egészen fel a torkomig.

5. rész - Kezdet

Csak tűrtem és vártam a megváltásra. Ennél rosszabb már aligha történhet, gondolataim ide-oda csapongtak és nem kaptam segítséget. Próbáltam sok szép emléket felidézni, hátha az majd megsegít, amikor Suseval játszunk, együtt táncolunk miközben a szoknyánkat nézzük, az iskolában töltött percek amikor összesúgunk, amikor virágokat fotózunk. A legszebb perceim mind hozzá kötődnek, a piros pöttyös lányhoz aki a szomszédban lakik. Nem volt más barátom. Susanneval tökéletesen kiegészítettük egymást, önmagam lehettem vele és igazán boldog. Miután a szüleim elváltak és elköltöztünk teljesen elhagyatott voltam. Nem tudtam ki vagyok és honnan jöttem. Nem emlékszem semmire a régi időkből, még apura sem. Mintha kitöröltek volna mindent és a barátnőm nyitott volna nekem egy új kaput, amit úgy hívnak, hogy élet.

-Catie, caro. - szólítgatott egy angyali hang, ekkor döbbentem rá, hogy a hófehér szobában vagyok és arcomról patakokban folynak a könnyeim.

-Szia! - köszönök szipogva a lánynak, aki nem Sofi. Hol van Sofia? Én őt akarom! 

-Mindjárt itt lesz, nagyon siet. Meglepte az érkezésed. - mosolygott rám bátorítóan.

-Hát még engem. - nevetek fel kínosan, és a szememet kezdem törölgetni.

-Bocsi, de nincs nálam zsepi. Pedig most mindet odaadnám. - fürkészett aggódva, de láttam rajta, hogy kicsattan a boldogságtól. -Jól vagy? - kérdése nagyon meglepett, de magabiztosan bólintottam. -De buta vagyok, még be sem mutatkoztam. A nevem Natalia Rizzo, az őrangyalod vagyok. - mosolyodott el szélesen.
-Hogy mim? - döbbentem le és a tündéri vagy inkább angyali lánytól teljes sokkot kaptam. Erre mégis mit lehet mondani? -Akkor te tudsz rólam mindent? 
-Igen! - ujjongott és vidáman megölelt. -Többet is mind gondolnád. - kacsintott huncutul. Legalább valaki élvezi a kialakult szituációt. Ekkor jöttem rá, hogy a padlón vagyunk, ami nem is kemény. De várjunk csak...a Mennyországba jutottam? Titokban haldoklom? 
A hosszú, világosszőke hajú lányra emeltem a tekintetem, mivel tőle vártam magyarázatot miközben jól megnéztem őt magamnak. 165 centiméter magas lehet, nagyon jó a stílusa ez a ruhájából is látszik. Babarózsaszín ruhát és hozzáillő balerinacipőt viselt ezekhez pedig még fehér kiegészítőket. Kétségkívül csinos és nőies, valamint vékony, adnék rá pár kilót. Észben tartom, hogy jobban kell etetnem az angyalom. 
-Nem mondhatok semmit. - felelte letörten és lebiggyesztette a száját. -Nem olvasok a gondolataidban, csak nagyon jól kiismertelek és tudom mit kérdeznél vagy cselekednél. Muszáj legalább egy lépessel előtted járnom, hogy megóvhassalak. - indokolta meg és láttam rajt, hogy várja erre mit reagálok. Csak erre éppenséggel nem tudtam, ugyanis kivágódott a hófehér ajtó és a hasonmásom jelent meg kifulladva. Amikor nyugtázta, hogy jó helyen jár megkönnyebbülten sóhajtott és a legközelebbi makulátlan tisztaságú fotelbe süppedt.
Térdig érő fekete szoknyát viselt, derekán egy vastag fehér szalag húzódott ami kihangsúlyozta tökéletes, törékeny alakját. Sötétbarna haját kiengedve hordta, ez most sem volt másként, csak egy csattal hátrafogta néhány tincsét ami ápoltságot kölcsönzött megjelenésének. Na igen...sosem találkozunk véletlenül. Ebben az egyben már biztos voltam, de most nem számított rám, ami azt jelentette, hogy valamit én műveltem. Valahogy. 
-Üdvözöllek! -mosolyodott el. -Ne haragudj a késésem miatt, jöttem ahogy tudtam, de nem vagyok ehhez a nagy rohanáshoz hozzászokva. -magyarázta kipirosodva. Elég sokat futhatott. Vajon mi lehet az ajtó túloldalán? Itt is vannak fák meg kert? Ők is úgy élnek, mint én Olaszországban? Sofie is angyal? Miért nincsenek szárnyaik? Miért vagyok itt?
Gondolataimból Natalie zökkentett ki, mivel aprót meglökte a karom, de ez épp elég volt. Tekintetemmel újra Sofit fürkésztem, aki már kezdte visszanyerni az erejét.
-Egész jól érzem itt magam. Csak megijesztenek a rosszullétek. - ismertem be ezzel is megtörve a csendet.
-Ennek örülök, viszont ha már itt vagy, akkor beszélgessünk egy picit. Pár nappal későbbre terveztelek az-az igazság, de minél gyorsabban haladunk annál jobb. - lábait egymásra helyezte, majd tapsolt egyet ezzel is jelezve, hogy hosszabb beszédre készül. -Hamarosan felgyorsulnak az események körülötted és miután mi elbúcsúzunk felfordul az otthoni életed. Sok mindent megtudsz, sőt utálni is fogsz engem és ezt itt mind. - mutat körbe. -De vésd jól az eszedbe, hogy mi hiszünk benned és készen állsz. Kiválasztott vagy Catie, ahogy én is. - bök magára és ekkor fedezem fel francia manikűrözött körmeit. -Erős vagy! - mélyen a szemembe nézett majd fojtatta. Tudja, hogy ez mennyire félelmetes? -Az erőd kezd kibontakozni, de egyre ügyesebb leszel, csak az eleje eléggé katasztrofális. - nevet fel kínosan és látom rajt, hogy nagyon igyekszik jól formálni a szavakat, így ne rontsa el a kedvem, mégis felkészítsen és óvjon. -Azzal is tisztában vagyok, hogy sok megválaszolatlan kérdés zakatol az okos buksidban, de rá fogsz jönni, csak ne görcsölj rá.
-Értem. - biccentettem és igyekeztem határozott maradni. Kicsit úgy éreztem magam, mintha Superman lennék akinek meg kellene mentenie a világot a gonosztól vagy egy titkos ügynök aki minden részletben nyomokat keres. -Nekem lesznek tollaim? - bukott ki belőlem, mire a lányok arcra grimaszba torzult. Valami rosszat mondtam?
-Szoktunk jelmezbált tartani, így biztosan tudok neked szerezni ha szeretnél. Sőt, az egyik barátomnak vannak madarai, ha gondolod majd megnézheted őket. - mosolygott, de nekem felcsillant a szemem. Itt milyenek lehetnek az állatok? Vajon van kutya és macska? Létezik állatkert?
-Catie. - suttogott Natalie, mire felé fordultam, ugyanis ő időközben az íróasztalhoz ment, így ha köztünk légvonalban húztunk volna egy vonalat pont egy háromszöget kapnánk. 
-Vannak olyan személyek itt, akik nem pont itt vannak. Illetve itt is vannak. -kezdett bele, de egy szót nem értettem az egészből. Kik vannak hol? Natie segítségkérő pillantást lövellt Sofi felé, mint aki jól akarja végezni a dolgát szélesen vigyorgott és újrakezdte, miközben kíváncsian vártam mi lesz ebből. Mintha egy mesevilágba csöppentem volna bele.
-Olyan ez mint egy társadalom. Vagyok én, akivel csak itt találkozhatsz és kommunikálhatsz. Nekem itt van dolgom. - nyomatékosította az "itt" szócskát. -Az angyaloddal hasonló a helyzet, de az majd függ a te képességeidtől is, amit még nem tudunk pontosan megállapítani. A harmadik nagy csoport pedig... - folytatta volna, de kopogtak az ajtón és láttam az arcán, hogy nem túlzottan örül a váratlan vendégnek. Mormogott valamit, amit nem értettem, de gondolom idegesítette, hogy fogytán az időnk és nem tud velem teljesen foglalkozni. 
-Tessék! - kiáltotta érzelemmentesen, mire kinyílt az ajtó és megláttam Carlot. Szerintem pislogni is elfelejtettem és hirtelen szoborrá merevedtem. 
-Ő hogy és mit? - dadogtam és forgolódtam, hogy szólaljon már meg valaki, ugyanis ismét nem értem mi folyik. Bort kérek, de rögvest! Ezt józanul nem lehet kibírni.
-Örülök, hogy ismét összefutunk. - szólt a fiú és látszólag nagyon szórakoztatta a helyzet. 
-Mi csak úgy rohangálunk, persze. - felelem gúnyosan, mire beugrott. -Ide siettél? - kérdezem, mire arca rögtön megváltozott. Most én méregettem, ami látszólag kissé zavarba hozta. Talán sikerült sarokba szorítani? Kósza pillantást váltott a nagyfőnökkel, jelen esetben Sofival, akire úgy néznek, mint valami istennőre. Bár megvallva az igazságot, nem lennék meglepve ha valaki közölné, hogy egy görög mitológiás könyvből ugrott ki.
-Igen. - bólintott. -Emiatt is. - pontosított azonnal. Aprót megráztam a fejem, hogy értem, de nekem ez mára már sok. Túl sok.
-Az ifjú nagyon jókor érkezett. Ő a harmadik csoport, aki a földön és itt is egyaránt látható és létező személy. Mintha két élete lenne, talán így jobban érted. - fejezte be a hasonmásom, de már nem tudtam mit reagálni rá. Éreztem ahogy egyre jobban elálmosodok, az alakok homályossá válnak. A testem ólomsúlyúvá válik, nem tudom megtartani és borulok. Csak dőlök és lebegek a hatalmas ködben ami rendkívül puha. Éhes vagyok. Eddig ez fel sem tűnt, pedig most egy egész svédasztalt el tudnék pusztítani. Meglepően kellemesen éreztem magam a gyomromat kivéve, még gondolkodni sem volt erőm. Minden energiám odaveszett és hagytam magam, hisz valaki úgyis vigyáz rám.
Oh, ha tudtam volna...meg ahogy én azt elképzeltem. Mindig vannak kivételek, én pedig beleestem ebbe. Bár ne lettem volna ennyire naiv, hisz az élet nem habos torta, hogy csak úgy sodródjunk és lebegjünk.

4. rész - Meglepetés

 Vártalak. A szó éles hangként ütötte meg a fülem, már szinte sértette. Tekintetét az enyémbe fúrta, kezét továbbra sem vette ki a zsebéből ettől pedig egy tapintatlan alak hatását keltette. Kibe botlottam bele már megint? Vonzom a bajt?

-Rám? - mutattam magamra, miközben éreztem, hogy remegek. Mégis mit művel velem? 

-Nem kellene itt lenned. - mintha meg sem hallaná, hogy hozzá beszélek úgy folytatta, majd láthatta a zavart tekintetemet, pontosított. -Persze, hogy rád. - fújtatott mérgesen. -Carlo vagyok. - nyújtotta felem jobb karját így kezet fogtunk. Erős volt a szorítása, de nem szóltam, ekkor tűnt fel, hogy izmos. Már nem azt a ruhát viselte, amit ma a boltban láttam rajt. Most tetőtől talpig feketében volt, lábán bakancs és farmer, felsőtestét pedig egy trikó takarta, erre pedig egy bőrdzsekit vett. Ha rossz fiús külsőt szeretett volna, kétségkívül teljesítette, sőt egy gyászmenetbe is beillett, mint a család fekete báránykája.

-Az én nevemet már tudod. - biccentettem aprót és intettem, hogy menjünk beljebb, mert nagyon feszengtem, hogy a temető előtt ácsorgok egy idegennel aki a hűvös természete ellenére megnyugtat. Beléptem és szó nélkül követett. Percekig némán sétáltunk egymás mellett, csak a murva hangját lehetett hallani a talpunk alatt.

-Mennyi lehetőség, ami sosem teljesül már be, mennyi könnycsepp ami áztatta a sírokat, mennyi nevetés amit sosem fogunk már hallani, mennyi bölcsesség, amit már soha nem adnak át az utókornak. - mondtam ki a gondolataimat, ami mindig is foglalkoztatott.

-Így látod? - fordult felém egy pillanatra, én pedig oldalra pislantottam. Amióta ismerem állandóan szemrevételez, de vajon mással is ennyire feltűnően teszi? 

-Igen. - válaszoltam, majd köhintettem, mire vette a célzást és újra az útra szegezte mogyoróbarna tekintetét. Nem siettünk, kellemes tempóban sétáltunk, ahol én diktáltam az iramot. Carlo tett fel néhány kérdést, mint például, hogy szeretem-e a vaníliafagyit vagy nem vagyok-e allergiás a kutyaszőrre. Teljesen átlagos fiataloknak tűntünk volna, ha nem meghalt emberek közt csináltuk volna ezeket. Fogalmam sincs hàny kört tettünk már meg, amikor a régi kápolna melletti padra huppantam a táskámat magam mellé dobva.

-Nem ülsz le? - kíváncsiskodtam, ugyanis testtartása megváltozott és az arcizma is megfeszült. Mintha elbizonytalanodott volna, látszott, hogy gondolkodott, majd hanyagul megrántotta a vállát és féloldalasan a pad szélére ült. Felém fordult és éreztem, hogy fontosat szeretne mondani, csak nem tudja hogyan kezdjen hozzá.

-Mennem kell Catie, de még fogunk találkozni. Ezt megígérem! Mi hiszünk benned és én segítek neked. Csak ne félj! Nagyon bátor lány vagy. - magyarázta gyorsan, majd egy rakoncátlan tincsemet a fülem mögé helyezte. Ismét kezdtem összezavarodni és megráztam a fejem, hátha ettől tisztább képet kapok. Nem így lett. Szempillantás alatt eltűnt, mintha a föld nyelte volna el én pedig ott maradtam a sok-sok lélekkel körülvéve. Nagy levegőt vettem, behunytam a szemem és hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. A bekötőútról rátértem a főútra és azon haladtam egyenesen a végéig ahol egy hatalmas gesztenyefa magaslott. Nem tűnt öregnek, fiatal volt és energikus. Eddig ez fel sem tűnt, pedig épphogy ki nem verte a szemem. Közelebb akartam merészkedni hozzá, de egy nőt pillantottam meg a törzstől nem messze térdelni. Sötét ruhában volt és sírt. Ismerősnek tűnt, így kicsit távolabb húzódtam, hogy rálássak az asszonyra, de ő ne vegyen észre engem. Hosszú, végtelennek tűnő percekig elgyötörten eresztette el fojtogató könnyeit és magaménak éreztem a fájdalmát. Amikor felemelte a fejét és oldalról ráláttam az orcájára rögtön tudtam ki ő, bárhol felismerném az anyámat. Vagy csak káprázik a szemem? Hiszen madre nem lehet itt, dolgozik. Talán csak egy hasonmás, de ennyire pontosan? Ha lenne egy ikertestvérem, akkor is jobban különböznénk. Hirtelen ötlettől vezérelve, mivel nem jutott más az eszembe, kikaptam a telefonomat és pötyögni kezdtem.

Ciao Madre! Délután Susann átugrik, de ne lepődj meg, ha előbb találkozol vele, mint velem. Ne aggódj, nincs semmi gond! Puszi: C. 

Küldtem el a rövid SMS-t és magamban azt kívántam, hogy bárcsak ne jelezne a telefon, de nem így történt. Az üzenetek összetéveszthetetlen hangja betöltötte a csendet, mire kapkodva a készülékéhez nyúlt. Sápadt arca arról árulkodott, hogy megzavartam és nincs teljesen magánál. Többször végigolvasta amit küldtem, majd lazán visszadobta a táskájába és ekkor úgy éreztem, mintha egy tőr szúrta volna át a mellkasomat. Hirtelen alig kaptam levegőt és el akartam menni innen, miközben egyre inkább furdalt a kíváncsiság, hogy mit rejteget anya előlem. Soha nem látogattunk el ide, nem mesélt meghalt rokonokról, akivel ennyire közeli kapcsolatot ápolt volna. Azt hittem mindent megosztunk egymással és nincsenek egymás előtt titkaink. Tévedtem. Akár egy meteorit a földbe, belém is úgy csapódott be az a már jól megszokott érzés. Émelyegni kezdtem, minden erőmet elvesztettem és lerogytam a fűbe a bokrok közé. Nem harcoltam, hagytam hogy az történjen aminek meg kell. Magamra maradtam. A magány forró lándzsaként hasított darabokra a mélybe. Tüzes vasgolyók izzottak körülöttem, hevesen potyogtak a fejem mellett. Csak zuhantam, zuhantam, zuhantam. Először csapkodtam, és nehezen találtam rá a megfelelő pózra, majd félig fekve átadtam magam a sötétségnek. Utat engedtem mindannak a fájdalomnak, ami mélyen mardosott. Settenkedve érkezett, ravaszan bekerített és mikor már győztesnek tartotta magát szépen felfalt. Én pedig gyáván hagytam. Hagytam magam had egyen, rágjon, tépjen szét apró cafatokra, majd megjelent a mindent lesöprő kín és másra sem vágytam, minthogy valaki megszabadítson tőle. 

-SOFIAA! - ordítottam teli torokból amennyire csak bírtam.

3. rész - Baljós árnyék

-Cate! - suttogta bájos hangján és intett, hogy menjek közelebb. Fehér ruhát viselt, haja egyenesen húzódott végig a hátán. Egész lénye nyugodtságot sugárzott és ez volt az, ami bevonzott engem. Bármennyire próbáltam a közelébe férkőzni mégsem sikerült. -Menni fog Catie! Hiszek benned! Én mindig is ott voltam neked. - tekintetét az enyémbe fúrta, majd tett egy fura kézmozdulatot, ami már a múlt alkalommal is az emlékezetembe vésődött. Hirtelen mintha egy hullámzó tenger irányítása alá kerültem volna és lebegtem. Nem éreztem magam veszélyben és próbáltam ezt az állapotot fenntartani. Nem akarok zuhanni! Nem szeretnék megfulladni! Mégis mintha arcon csapott volna egy hatalmas adag sós víz és beszippantottam belőle, majd köhögni kezdtem. Rázkódott a mellkasom és éreztem ahogy az arcomba áramlik a vér. 

-Babuci! - hisztérikusan sipákolt barátnőm aki szemtanúja volt...minek is? Mi történik velem?
-Rendben, itt vagyok. Minden rendben. - kinyitottam a szemem mire rögtön megkönnyebbült és szorosan átölelt én pedig gyengéden megsimítottam a vállát.
-Múltkor is rosszul lettél. Ez gyakori? Voltál orvosnál? - bombázott meg kérdésekkel én pedig vadul intettem, hogy nem. Nem az. Oh, ha tudná. Bár elmondhatnám neki az igazságot! 

-Igazán sajnálom ha megijesztettelek. Nem volt szándékos. Szerintem csak a vércukorszintem szórakozik. Én sem értem. Hirtelen rosszul leszek és mikor újra feleszmélek már semmi bajom nincs. Nem vagyok szomjas és nem is szédülök. - feleltem biztatásképp, ugyanis Susanne falfehér arccal bámul rám. -Nyugodtan mehetünk a dolgunkra, már így is késésben vagyunk. - próbálom menteni a menthetőt.

-Viccelsz? Azt hittem mentőt kell hívnom! Vergődtél, mint egy partra vetett hal! -ordította majd felállt mellőlem és olasz szitkozódás hagyta el a száját. -Nem akarom, hogy bármi bajod legyen. -nézett rám elérzékenyülve és láttam rajt, hogy nagyon megrázta az, aminek a szemtanúja lett.  

Feltápászkodtam és mintha nem is érdekelne Susann, megfogtam a táskám és a kulcsot és igyekeztem bezárni az ajtót. Mikor ezt észrevette azonnal megindult utánam és végre hasznosan töltve az időt elkezdhettük a napunkat.

Bárhová léptem, bármerre néztem, bármit tevékenykedtem Suse folyamatosan felügyelt mintha valami drága ékszer lennék, amiből egy van az egész világon és hatalmas vagyont ér. Szólni akartam, hogy fejezze be, de aztán rájöttem, hogy kár lenne, ugyanis én sem vagyok biztos saját magamban. 

Délután három óra lehetett, a nap melegen sütött, a parton emberek sokasága időzött. Volt aki napozott, pihent, olvasott a homokban, labdáztak a vízben, úszkáltak, kenuztak, vízisíztek. Szóval nem volt  könnyű dolga ma sem a vízimentőinknek akik gyakori vendégek a boltban. Épp a pultot törölgettem és figyeltem a kinti eseményeket, amikor egy magas, sportos korombeli fiú lépett be. Felpillantottam és mikor megláttam az arcát rögtön ismerősnek véltem. Csak azt nem tudtam, hogy honnét. Tekintete rideg volt, nyomát sem tapasztaltam a kedvességnek. 

-Ciao! Segíthetek? - mosolyogtam és próbálkoztam az arcán lévő erős koncentrációt megenyhíteni. Energikusan járt a sorok között, mint aki mindennap ezt tenné. Nem láttam még eddig, bár ez nem jelenti azt, hogy ne lenne gyakori vevő. 

-Nem. - válaszolt erőteljes hangján én pedig annyiban hagytam had keresgéljen. Elraktam a rongyot mivel mégsem illik ilyenkor takarítani és elővettem egy könyvet amiben kalózcsomókat vitatják és megtanítják, hogy kell megcsinálni. Még Robertotól kaptam az irományt és megígértem neki, hogy elsajátítom a műveletet. Így odaléptem kötelekhez és leültem a már számomra odakészített székre és a elkezdtem. 

-Akkor nézzük a lobogócsomót. - mormogtam magamnak, amikor az ellenszenves ismeretlen mellém állt. 

-Nem vagy mindennapi látvány, ugye tudod? - nézett le rám lesajnálóan hangjából pedig csak úgy fröcsögött a gúny. 

-Sajnálom, hogy nem vagyok kedvedre. Netán szóljak a kollégámnak? - sandítottam rá elővigyázatosan. 

-Nem kell. - válaszolta hanyagul és tovább bámult. Mivel utálom, ha ilyenkor rajtam legeltetik az emberek a szemüket próbáltam felvenni a pókerarcomat és semmitmondó tekintettel ránéztem. 

-Újra kérdezem, segíthetek?
-Szerintem neked nagyobb szükséged van az én segítségemre. - felröhögött és kijárat felé indult, de már kellően feszült voltam ahhoz, hogy ne hagyjam annyiban a dolgot. Mégis hogy képzeli azt, hogy csak besétál és azt mond amit akar?
-Most őszintén, mit gondolsz magadról és a viselkedésedről? -  gyorsan odaléptem mellé, de ő rám sem nézve köszönt el, amikor úgy éreztem, hogy összeesek és a gondolatok őrült tempóban cikáztak a fejemben.
-Minden jót, Catie!
Catie. Mintha csak egy visszhang lenne. Ez a második alkalom, hogy ma valaki így nevez, pedig senki sem szokott. A kezem zsibbadni kezdett és éreztem, hogy lever a víz. Vajon honnan tudja a nevemet? Hiszen sosem találkoztunk korábban, arra biztosan emlékeznék. Emlékezned kell rám...hallottam meg Sofia hangját és tisztán láttam magam előtt, amikor az első találkozásnál ezt mondta.
-Elég ebből! -sikítottam mire Susanne ijedten rohant ki a raktárból, ahol a leltárt végezte. Zavart tekintettel nézett rám és nem tudtam mit felelni. Mintha egy gondoskodó anyuka előtt kellene színt vallanom a hazugságomról. Annyi különbséggel, hogy én nem tehettem. Ha megtudná vinne az első orvoshoz meg valami kuruzslóhoz, hogy szedje le rólam az átkot, esetleg elintézne annyival, hogy túl sok horrort nézek. Pedig én utálom az ilyesfajta filmeket. Bah! -Csak nem sikerült a csomózás. - füllentettem, bár szó mi szó, tényleg nem ment. -Megígértem, hogy megtanulom, de kezd fogytán lenni a türelmem. -barátnőm egy hatalmasat felnevetett majd elém szökdécselt és biztatásképp megölelt.
A munkaidő további részében el tettem-vettem, de egyre nagyobb nyomást és késztetést éreztem amiatt, hogy a temetőbe kell kimennem. Ami pedig elég messze van innen, úgyhogy minden erőmmel azon voltam, hogy elnyomjam ezt az érzést. Akárhányszor igyekeztem, egyre jobban elhatalmasodott rajtam a vágy és nem tehettem semmit, így rajzolni kezdtem. Órák teltek el én pedig annyira belemerültem, hogy fel sem fogtam a külvilágot.
-Ha így folytatod, akkor át kell váltsak babuciról művésznőre vagy alkotómesterre. Azért valljuk be, hogy ezt egyikőnk sem szeretné. - hanyagul könyököltem a pulton és miközben alaposan szemügyre vettem a művem és a hallottakat ízlelgettem, majd féloldalas mosolyra húztam a számat.
-Egyetértek.
-Szerintem zárhatunk, de ha szeretnéd, akkor elmehetsz. Nincs túl jó színed. Majd beugrom este, rendben? Ha most elindulsz még eléred a buszt. - kacsintott rám és mintha a vállamról mázsákat emeltek volna le, szinte felszabadultam a gondolattól, hogy legálisan bolyonghatok a sírok között.
Gyorsan elbúcsúztunk és pedig rohantam a buszmegálló felé és türelmetlenül vártam az érkező járművet. Elsőként felpattantam és az első üres helyre leültem pont az ablak mellé és kémleltem a tájat.  Minden annyira barátságos volt és tökéletes. Mintha egy kirakó összes darabja a helyére került volna, csak én ezt még nem voltam hajlandó tudomásul venni.
Alig fél óra múlva már a nem túl jó minőségű járdán gyalogoltam. Kátyús volt, hiányos, rossz, akár egy csonka család. Vajon hány balesetben meghalt gyerek vagy szülő fekszik itt így? Gondolatmenetemet egy már ismerős alak szakította félbe, aki az ominózus kovácsoltvas kapu előtt nézelődött, mintha csak valakit várna. Micsoda randi helyszín. Muszáj volt elmennem az illető előtt, de már észrevett, ahogy én is őt. Tudtam, hogy ki az. A srác a boltból.
-Már vártalak. - suttogta vészjóslóan, pont úgy, hogy csak én halljam.

2. rész - Kétségbeesett homályban

Már két hete történt, amikor az a csinos lány meglátogatott álmomban. Az esetek többségében elfelejtem, amik alvás folyamán történnek velem, de ezt nem. Amikor az utcán sétálok az emberek arcát fürkészem, hátha valakiben megtalálom Sofia tekintetét. Van, hogy elhatalmasodik bennem az emóció, hogy a temetőbe kell mennem és bár próbálom magamban elnyomni ezt az érzést, nem sikerül. Az elmúlt napokban négyszer nyomtam le azt a nehéz, hideg fémet ami betekintést enged egy másik, csendesebb világba. Bóklászok a sírok közt, van amikor órákig járkálok a hatalmas területen. Ilyenkor hiányérzetem támad, mintha egy kincset keresnék és a térkép bennem van elrejtve. Időnként hatalmába kerít a zokogás mardosó érzése, hogy megbolondultam és mivel érdemeltem ezt ki. Nem beszélek róla senkinek. Gondoltam, hogy megosztom Suseval, de ő a rózsaszín ködfátyoltól semmit sem lát, időnként engem sem. Míg az én életem a negatív oldalra kezd billenni, addig az övé hatalmas gyorsasággal felfelé ível. Elevenen él az emlékezetemben, amikor sikítva üvöltött bele a telefonba és majdnem sírt a boldogságtól, mivel Antonio elhívta randizni, azóta pedig egyre forróbb kettejük közt a levegő. Ennek persze én nagyon örülök, hiszen a barátnőm boldog és ez legfontosabb. Ideje volt már, hogy végre történjen velük valami, ami túllép a barátság zónán. Ahogy Susann mondaná: "Az ég is egymásnak teremtett bennünket!".

A reggeli kakaómat ittam a konyhapultnál miközben a reggeli híreket futottam át a telefonomon. Nyár lévén az ismerőseimnek pörög a napjuk, főleg mióta elkezdődtek a fesztiválok. Kétségtelen, kezdek befordulni. 

-Buongiorno babuci! - kiáltotta valaki majd ráfeküdt a csengőre, de rögtön tudtam ki az. Csak a szomszédban élő vörös pöttyös ruhás lány lehet. Bárhonnan megismerem csilingelő hangját és csak ő hív babucinak. Fogalmam sincs honnan jutott eszébe ez a becenév, de nekem kifejezetten tetszik. 

Felpattantam a székről és rohantam a bejárati ajtó irányába, ami persze kulcsra volt zárva. Oh, szóval ezért harsogott, máskülönben már rég a lakásban sétálgatna. Megoldottam a problémát majd szélesre nyitottam az ajtót utalva arra, hogy nyugodtan bejöhet. 

-Neked is jó reggelt! - mosolyogtam fáradtan, majd biztos ami biztos alapon ránéztem az órára, hogy biztosan reggel van-e még. Igen, méghozzá fél nyolc. 

-Egyél valami finomat, öltözz csinosba, sminkelj, meg amit szeretnél. Van rá úgy negyed órád, ugyanis ma munka van a boltban. - kacsintott majd megragadta a karom és a szobámba rángatott.

Suse édesapjának, Robertonak van egy jól működő boltja a parton és szinte minden megtalálható ott, ami köthető a vízhez. Legyen szó akár a halakról, akár csónakokról, ő mindent tud. Mivel jó kapcsolatot ápolok a családdal nem ritka, ha én is ott tartózkodom vagy épp besegítek, hiszen már néha én is úgy érzem, hogy Vitali vagyok.

-Most épp merre van Roberto? - érdeklődtem, miközben a szekrényemből kikaptam egy levendula lila egybeszoknyát és belebújtam. Nem volt időm a túlzott válogatásra, meg egyébként sem divatbemutatóra készülök.

-Valami halászati megbeszélésre ment és csak késő délután ér haza. Bár mondta, hogy becsuk egy napra én ragaszkodtam hozzá, hogy beugrok érted és majd tartjuk a frontot. Chi non lavora, non mangia. - zárta rövidre egy közmondással, ami csak annyit tesz, hogy aki nem dolgozik az nem is eszik. - Egyébként nagyon csinos és letisztult ez a ruha Jól áll! - jegyezte meg, majd jobbnak látta nem álldogálni és lehuppant a bevetetlen ágyamra.

-Köszönöm! De ha már ott vagy, rendbe is tehetnéd a fekhelyemet, grazie! - nevettem azzal besiettem a fürdőbe, hogy a fejemet is élhető varázsoljam és ne riasszam el a vásárlókat. Nem szeretek sminkelni, de azért beláttam, hogy némi alapozó, púder és szempillaspirál is csodákra képes. Általában anyuval szoktam elmenni vásárolni, ő igazán ért az ilyesmikhez. Csak tudnám hol tanulta...szerintem így született. Így amikor azt javasolta, hogy az a termék megfelelő sőt hidratál és fogalmam sincs már miért jó, gond nélkül beleraktam a kosárba és indulhattunk tovább.

Amikor úgy ítéltem meg, hogy végre készen vagyok egy elégedett vigyorral léptem ki az ajtón, de amint megláttam Susannt, ledermedtem. Óvatosan felpillantott rám, tekintete zavaros volt és semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.
-Ezeket te rajzoltad? - mutatott fel egy kemény borítású noteszt. Félve bólintottam és vártam a reakcióját. Ez pedig egy másik furcsaság azóta a különleges élményem óta. Ha nem sétálok, akkor rajzolnom kell, méghozzá a gondolataimat. Bármi, ami eszembe jut. Amíg nem adom ki magamból ott leng körbe, motoszkál és rugdal belülről. -Nem is tudtam, hogy ilyen jól tudsz rajzolni. Soha nem mondtad, miért? - kíváncsian fürkészett és nem tudtam mit felelni. Magam sem gondoltam volna, hogy tudok rajzolni. Mindig is béna voltam a képzőművészetek terén.
-Tetszenek? Csak saját magam szórakoztatására. - füllentettem, szerintem egészen ügyesen.
-Mi az hogy, babuci. - azzal újra kinyitotta és ujjait óvatosan végighúzta a lapokon. -Ezek fantasztikusak! -mosolyodott el. - De remélem, hogy ez nem valami terápiás módszer arra, mert képbe került Antonio. -lesütötte a szemét, és rögtön láttam, hogy zavarban van. Nocsak, megjelent a lelkiismerete. Ilyenkor sajnálom, hogy nem látja magát kívülről, mert ami teljesen leírja őt ebben az állapotban, az-az, hogy bűbájos.
-Ugyan, ne butáskodj! - mosolyodtam el, mire neki is fülig ért hirtelen a szája. Megnyugodott. -De induljunk, mert akkor nem lesz velünk semmi! -tapsoltam kettőt és elindultam az ajtó felé. Útközben a konyhában lévő italomat gyorsan lehörpintettem majd beleraktam a mosogatóba. Felkaptam a telefonomat és már indultam is felvenni a  barna sarumat.
Mintha barátnőm megérezte volna a kapkodásom és a benne lévő feszültséget feltűnően méregetni kezdett.
-Furcsa vagy. Valami van veled. Lázas vagy? Nem, rosszabb! Én pedig nem tudom. Ne titkolózz! Ha van valakid, akiről nem tudok komoly hisztire számíthatsz! - a végére már belevöröslött a feje és hasonlított egy gőzmozdonyra. Feltápászkodtam az öreg cipős szekrény mellől és kérdőn néztem felé, majd miután szóra nyitotta a száját felé tartottam az ujjam, hogy elég.
-Nincs senkim és beteg sem vagyok. -közöltem kissé lefáradva, de ahogy ezt kimondtam éreztem, hogy valami nincs rendben. Hirtelen levert a víz és émelyegtem. Forgott velem a világ, majdnem elestem, de szerencsére Susanne felém nyúlt és megkapaszkodhattam. -Jól leszek! -biztattam látva a kétségbeesett arcát, de a lábaim ellenkeztek.
-Nem babuci, most... -hallottam a hangját, de nem értettem mit mond. Elmémet ellepte a homály és megnyugtatta. Jóleső érzés volt, így hagytam kiteljesedni, nem erőlködtem. Hagytam sodródni magam és ekkor kezdtem széthullani.
A fekete fellegek tetején apró fehér sáv húzódott végig, mintha édes porcukorral hintettek volna be,hogy elnyomja a levegőben keveredő keserűséget. Álltam bábuként, mint akit forró kátránnyal öntöttek volna le. Sajgott mindenem. Vajon a Pokolba kerültem? A fájdalom elviselhetetlen volt, velőmig hatolt,de nem mozdultam. Lehet,hogy valahol egy nagy űr tátong,ami csak azt varja,hogy belezuhanjak? Márpedig én már eleget küzdöttem és nem akarok lefelé tartó súlytalanságot. Kezeimmel óvatosan próbáltam oldalra nyomni a sötét felhőnek kinéző dolgot, és valóban! Olyan mint egy habcsók! Egy szörnyű, ronda habcsók. Megpillantottam a talajt magam alatt, amely vörös bársony szőnyeggel volt borítva. Elképesztő látványt nyújtott. Négykézlábra álltam,hogy biztosítsam magamnak a biztonságos közlekedést. Amerre csak haladtam kinyílt előttem az út. De nem lettem bátrabb, túl könnyen mozgott ez az egész. Mintha csak én irányítanám. Az pedig lehetetlen. Vagy mégis? Irányítom az elemeket? Lehuppantam a messzi végtelen egyik kemény pontjára és gondolkodtam...a fehér helységet akarom és szemetbántó ragyogást.

1. rész - Zűrzavar

Szinte teljesen megsemmisülve próbáltam feldolgozni a kialakult helyzetet. De vajon ez hogy lehetséges? Álmodom? Ha igen, akkor azonnal szeretnék felébredni!

Szorosan behunytam  a szemeimet, de a fejemben így is megjelent az imént látott kép. Nem, ez nem történhet meg! Rázni kezdtem a buksimat, hátha így elűzöm...de mit is? Hiszen azt sem tudom, hogy mi történik.

-Befejeznéd a hisztériát? Nevetséges amit művelsz. - szólt édes hangján ami most türelmetlenül csengett. Arcát grimaszba vágta, de testtartása továbbra is határozott maradt. Hogy csinálja? 

-Magyarázd meg, kérlek. - minden erőmre szükség volt, hogy ne kapjak újabb pánikrohamot. Éreztem, hogy remegek és a gyomrom émelyeg, miközben könnyeimmel küszködöm. A padlót bámultam, ekkor vettem észre, hogy tulajdonképpen a fényesre suvickolt fehér márványon heverek.

       Talán megérezte, hogy mire gondolok, ugyanis ápolt, fehér kezét felém nyújtotta. Meglepve ráztam meg koponyám, jelezve, hogy egyedül is fel tudok állni. Válaszul hanyagul megrántotta a vállát, majd  finoman ívelt száját szóra nyitotta.

-A nevem Sofia. Mi már találkoztunk, de az nagyon-nagyon rég történt. - szemeivel a lelkembe akart látni, annyira kereste a tekintetemet. Már-már megijesztett. -Emlékezned kell rám. Annyit nevettünk régen Cate, olyan sokat játszottunk és futottunk. Mindig futottunk és miután kifulladtunk a nagy hajszában a fűbe feküdve néztük a kék eget. - mintha egy erős gát szakadt volna át, úgy ömlöttek ki a szavak a száján. Emlékeit rendezgette, de nem tehettem érte semmit és nagyon megsajnáltam. Láttam rajta az igyekezetet, hogy számára ez nagyon fontos, de nem tudok neki segíteni. -Muszáj emlékezned! - fejezte be kifulladva a mondókáját, majd az asztalhoz ment és ivott egy korty vizet. Ez a kerámiapohár eddig is itt lehetett? 

-Ne haragudj rám, de nem tudom honnan ismersz. - aggodalmasan fürkésztem, de semmi érzelmet nem tudtam róla leolvasni. Csalódott bennem. 

-Te is ismersz Cate! - kiáltott fel. -Csak akarnod kell, erőltesd meg magad, a kedvemért!

Ha eddig nem éreztem volna magam kellően rettegésben, most aztán kedvem lett volna bezárkózni az egyik fehér helységbe. Kirázott a hideg és ekkor döbbentem rá, hogy itt mennyire hűvös van. Vajon eddig ez hogy nem tűnt fel, mikor hihetetlenül fázós vagyok? Bár a köztünk lévő kapcsolatban elég szikra volt, nem lepődtem volna meg, ha tűzvész tört volna ki. Legalább akkor nem lenne ilyen egetverően hideg.
-Olyan zord itt minden, hogy csoda, hogy az agytekervényeim nem fagynak be! - vágok vissza. -Ne ordibálj velem. -suttogom durcásan, mire halk kacajt hallatott.
-Minden jót! - köszönt el, mire elképedni sem hagyott elég időt. A kezével hanyagul szokatlan mozdulatot tett, mire vakító fény termett elő a semmiből és a fejem kis híján szétrepedt. A testem felemelkedett és hiába csapkodtam és sikítottam nem változott semmi. Egy tengerkék ködfátyol kerített körbe és mintha egy tornádóba kerültem volna. Úgy éreztem, hogy valaki irányítása alá kerültem és csak egy baba lennék a játszóházában. Csak Sofira tudtam gondolni...
A hatalmas erő megtámadta a tudatomat, próbáltam ellenkezni, harcolni vele, de nem sikerült győznöm, így könnyezni kezdtem, majd sírni és bőgni. Míg aztán teljesen elvesztem. Vesztes.
        A kezemen a nyári szellő járja táncát, hogy ébredjek már fel, mivel közeleg a vihar.Valaki a óvatosan hátamat cirógatja, majd az arcomhoz nyúl és azt kezdi el simogatni. Hallom az ember lélegzetét. Nyugodt. Óvatosan kinyitom a szemem remélve, hogy amit látni fogok az kellemes lesz, pár pislogás után eszmélek fel, hogy ki is néz velem farkasszemet.
-Jó délutánt babuci! - köszönt rekedt hangon szőke hajú barátnőm.
-Susanne! - a lelkem mintha újult erőre kapott volna, felugrottam és megöleltem. -Szörnyet álmodtam, azt hittem megőrülök, soha nem örültem neked ennyire. - majd egy cuppanós puszit nyomtam a homlokára.

-Köszi. - felelt durcásan, de csillogó szeme elárulta, hogy hamarosan nevetni fog. -De most nincs időm a kiosztásodra. Mesélnem keeeeeeell! - azzal felpattant és elkezdett ugrálni, mint aki teljesen megbolondult. Napsugárban fürdő világos copfjai ide-oda kalimpáltak.

Susanne Vitali, a vörös pöttyös lány a szomszédból. Sokáig így emlegettem, miután a szüleim elváltak és édesanyámmal egy új házba költöztünk Toszkána vidékén nem is olyan messze a tengertől, ahová rövid buszutak során gyakran kilátogatok és órákig csak ücsörgök a parton. Azon a nyáron is így történt, amikor még nagyon sérülékeny voltam, ámde annál inkább kalandvágyó. Kisétáltam a közelben található mólóra, amelynek oldalán egy halászhajóban üldögélt ő, és Dantetől olvasott. Vajon ki olvas ilyen fiatalon a híres Alighieritől? Nem csoda hát, hogy felkeltette az érdeklődésemet és beszélgetésbe elegyedtünk. Így tudtam meg, hogy egymás mellett fogunk élni, ami a mai napig így van. A hosszú eszmecserék egyre gyakoribbá váltak, így a találkozásaink száma is nőtt. Így lettünk mi elválaszthatatlan barátnők.

-Akkor rajta, ki vele! Mi történt veled, már megint? - nevettem, tudván, hogy a leányzónak mindig akadnak furcsa helyzetek amibe hirtelen belecsöppen.  

-Emlékszel Antoniora, igaz? - csillant fel a szeme. Mindig így történik, amikor régi szerelme kerül a figyelem középpontjába. A fiú, aki 16 évesen rabul ejtette ennek a csinos hölgynek a szívét, csak az a pech, hogy ő ezt még nem tudja. -Szerintem ma észrevett. -tapsikolt örömében Susann.

-Hé, azért nem ez az első alkalom. Új tengert lehetne teremteni, ha azok a nézések csak egy cseppnyi vízzé is változnának. -hangomból érződött az irónia, ezt most pont annak szántam. -Menj oda hozzá, történnie kell már valami komolyabbnak. Ha te nem, akkor én. Már kezdem ezt unni, és a  nagy szerelmed miatt maradsz vénlány. -zártam rövidre a témát. Ekkor fejemben hirtelen megjelent egy kép, csak úgy villanásszerűen és úgy is múlt el. Sofiat ábrázolta a temetőben. 

Az ábrázatom is biztosan megváltozhatott, mert barátnőm rögtön ugrott a segítségemre annak ellenére, hogy az imént elrontottam a kedvét. Csak a nevemet hallottam meg valami vizet. Semmi többet.