Szorosan behunytam a szemeimet, de a fejemben így is megjelent az imént látott kép. Nem, ez nem történhet meg! Rázni kezdtem a buksimat, hátha így elűzöm...de mit is? Hiszen azt sem tudom, hogy mi történik.
-Befejeznéd a hisztériát? Nevetséges amit művelsz. - szólt édes hangján ami most türelmetlenül csengett. Arcát grimaszba vágta, de testtartása továbbra is határozott maradt. Hogy csinálja?
-Magyarázd meg, kérlek. - minden erőmre szükség volt, hogy ne kapjak újabb pánikrohamot. Éreztem, hogy remegek és a gyomrom émelyeg, miközben könnyeimmel küszködöm. A padlót bámultam, ekkor vettem észre, hogy tulajdonképpen a fényesre suvickolt fehér márványon heverek.
Talán megérezte, hogy mire gondolok, ugyanis ápolt, fehér kezét felém nyújtotta. Meglepve ráztam meg koponyám, jelezve, hogy egyedül is fel tudok állni. Válaszul hanyagul megrántotta a vállát, majd finoman ívelt száját szóra nyitotta.
-A nevem Sofia. Mi már találkoztunk, de az nagyon-nagyon rég történt. - szemeivel a lelkembe akart látni, annyira kereste a tekintetemet. Már-már megijesztett. -Emlékezned kell rám. Annyit nevettünk régen Cate, olyan sokat játszottunk és futottunk. Mindig futottunk és miután kifulladtunk a nagy hajszában a fűbe feküdve néztük a kék eget. - mintha egy erős gát szakadt volna át, úgy ömlöttek ki a szavak a száján. Emlékeit rendezgette, de nem tehettem érte semmit és nagyon megsajnáltam. Láttam rajta az igyekezetet, hogy számára ez nagyon fontos, de nem tudok neki segíteni. -Muszáj emlékezned! - fejezte be kifulladva a mondókáját, majd az asztalhoz ment és ivott egy korty vizet. Ez a kerámiapohár eddig is itt lehetett?
-Ne haragudj rám, de nem tudom honnan ismersz. - aggodalmasan fürkésztem, de semmi érzelmet nem tudtam róla leolvasni. Csalódott bennem.
-Te is ismersz Cate! - kiáltott fel. -Csak akarnod kell, erőltesd meg magad, a kedvemért!
Ha eddig nem éreztem volna magam kellően rettegésben, most aztán kedvem lett volna bezárkózni az egyik fehér helységbe. Kirázott a hideg és ekkor döbbentem rá, hogy itt mennyire hűvös van. Vajon eddig ez hogy nem tűnt fel, mikor hihetetlenül fázós vagyok? Bár a köztünk lévő kapcsolatban elég szikra volt, nem lepődtem volna meg, ha tűzvész tört volna ki. Legalább akkor nem lenne ilyen egetverően hideg.
-Olyan zord itt minden, hogy csoda, hogy az agytekervényeim nem fagynak be! - vágok vissza. -Ne ordibálj velem. -suttogom durcásan, mire halk kacajt hallatott.
-Minden jót! - köszönt el, mire elképedni sem hagyott elég időt. A kezével hanyagul szokatlan mozdulatot tett, mire vakító fény termett elő a semmiből és a fejem kis híján szétrepedt. A testem felemelkedett és hiába csapkodtam és sikítottam nem változott semmi. Egy tengerkék ködfátyol kerített körbe és mintha egy tornádóba kerültem volna. Úgy éreztem, hogy valaki irányítása alá kerültem és csak egy baba lennék a játszóházában. Csak Sofira tudtam gondolni...
A hatalmas erő megtámadta a tudatomat, próbáltam ellenkezni, harcolni vele, de nem sikerült győznöm, így könnyezni kezdtem, majd sírni és bőgni. Míg aztán teljesen elvesztem. Vesztes.
A kezemen a nyári szellő járja táncát, hogy ébredjek már fel, mivel közeleg a vihar.Valaki a óvatosan hátamat cirógatja, majd az arcomhoz nyúl és azt kezdi el simogatni. Hallom az ember lélegzetét. Nyugodt. Óvatosan kinyitom a szemem remélve, hogy amit látni fogok az kellemes lesz, pár pislogás után eszmélek fel, hogy ki is néz velem farkasszemet.
-Jó délutánt babuci! - köszönt rekedt hangon szőke hajú barátnőm.
-Susanne! - a lelkem mintha újult erőre kapott volna, felugrottam és megöleltem. -Szörnyet álmodtam, azt hittem megőrülök, soha nem örültem neked ennyire. - majd egy cuppanós puszit nyomtam a homlokára.
-Olyan zord itt minden, hogy csoda, hogy az agytekervényeim nem fagynak be! - vágok vissza. -Ne ordibálj velem. -suttogom durcásan, mire halk kacajt hallatott.
-Minden jót! - köszönt el, mire elképedni sem hagyott elég időt. A kezével hanyagul szokatlan mozdulatot tett, mire vakító fény termett elő a semmiből és a fejem kis híján szétrepedt. A testem felemelkedett és hiába csapkodtam és sikítottam nem változott semmi. Egy tengerkék ködfátyol kerített körbe és mintha egy tornádóba kerültem volna. Úgy éreztem, hogy valaki irányítása alá kerültem és csak egy baba lennék a játszóházában. Csak Sofira tudtam gondolni...
A hatalmas erő megtámadta a tudatomat, próbáltam ellenkezni, harcolni vele, de nem sikerült győznöm, így könnyezni kezdtem, majd sírni és bőgni. Míg aztán teljesen elvesztem. Vesztes.
A kezemen a nyári szellő járja táncát, hogy ébredjek már fel, mivel közeleg a vihar.Valaki a óvatosan hátamat cirógatja, majd az arcomhoz nyúl és azt kezdi el simogatni. Hallom az ember lélegzetét. Nyugodt. Óvatosan kinyitom a szemem remélve, hogy amit látni fogok az kellemes lesz, pár pislogás után eszmélek fel, hogy ki is néz velem farkasszemet.
-Jó délutánt babuci! - köszönt rekedt hangon szőke hajú barátnőm.
-Susanne! - a lelkem mintha újult erőre kapott volna, felugrottam és megöleltem. -Szörnyet álmodtam, azt hittem megőrülök, soha nem örültem neked ennyire. - majd egy cuppanós puszit nyomtam a homlokára.
-Köszi. - felelt durcásan, de csillogó szeme elárulta, hogy hamarosan nevetni fog. -De most nincs időm a kiosztásodra. Mesélnem keeeeeeell! - azzal felpattant és elkezdett ugrálni, mint aki teljesen megbolondult. Napsugárban fürdő világos copfjai ide-oda kalimpáltak.
Susanne Vitali, a vörös pöttyös lány a szomszédból. Sokáig így emlegettem, miután a szüleim elváltak és édesanyámmal egy új házba költöztünk Toszkána vidékén nem is olyan messze a tengertől, ahová rövid buszutak során gyakran kilátogatok és órákig csak ücsörgök a parton. Azon a nyáron is így történt, amikor még nagyon sérülékeny voltam, ámde annál inkább kalandvágyó. Kisétáltam a közelben található mólóra, amelynek oldalán egy halászhajóban üldögélt ő, és Dantetől olvasott. Vajon ki olvas ilyen fiatalon a híres Alighieritől? Nem csoda hát, hogy felkeltette az érdeklődésemet és beszélgetésbe elegyedtünk. Így tudtam meg, hogy egymás mellett fogunk élni, ami a mai napig így van. A hosszú eszmecserék egyre gyakoribbá váltak, így a találkozásaink száma is nőtt. Így lettünk mi elválaszthatatlan barátnők.
-Akkor rajta, ki vele! Mi történt veled, már megint? - nevettem, tudván, hogy a leányzónak mindig akadnak furcsa helyzetek amibe hirtelen belecsöppen.
-Emlékszel Antoniora, igaz? - csillant fel a szeme. Mindig így történik, amikor régi szerelme kerül a figyelem középpontjába. A fiú, aki 16 évesen rabul ejtette ennek a csinos hölgynek a szívét, csak az a pech, hogy ő ezt még nem tudja. -Szerintem ma észrevett. -tapsikolt örömében Susann.
-Hé, azért nem ez az első alkalom. Új tengert lehetne teremteni, ha azok a nézések csak egy cseppnyi vízzé is változnának. -hangomból érződött az irónia, ezt most pont annak szántam. -Menj oda hozzá, történnie kell már valami komolyabbnak. Ha te nem, akkor én. Már kezdem ezt unni, és a nagy szerelmed miatt maradsz vénlány. -zártam rövidre a témát. Ekkor fejemben hirtelen megjelent egy kép, csak úgy villanásszerűen és úgy is múlt el. Sofiat ábrázolta a temetőben.
Az ábrázatom is biztosan megváltozhatott, mert barátnőm rögtön ugrott a segítségemre annak ellenére, hogy az imént elrontottam a kedvét. Csak a nevemet hallottam meg valami vizet. Semmi többet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése